2020-11-25

A kerekasztal mellett, az oktatásról – KUNHALMI ÁGNES: Mi a teendő az oktatásban és miért?

A ma óvodába járó gyerekek 70-80%-a olyan munkát vagy tevékenységet végez majd felnőttkorában, amely ma még nem is létezik.
Az én szüleim, amikor megszülettek, még nem volt internet, sőt amikor én megszülettem még akkor sem. Internetről ugyanis mai értelemben csupán az 1990-es évek eleje-közepe óta beszélhetünk, mivel az ekkortól biztosít globális és nyílt információ-hozzáférést széles tömegek számára. Magyarországon 2007-ben is csak a háztartások körülbelül 38 százaléka rendelkezett internettel. Ha csak két évtizedre tekintünk vissza, látni fogjuk, hogy 20 éve a mobiltelefónia és az internet hajnalán jártunk, a betárcsázós netmodemek korában, a mobilinternet pedig a messzi jövő lehetőségének tűnt. Ehhez képest ma már Magyarországon is olyan sebességű mobilnet-hálózat épül, ami valós időben képes vezérelni például egy önvezető autót.
A technológia fejlődése olyan tempót diktál, amit egy felülről lefelé vezérelt, több éves átfutású, változásokra képtelen oktatási rendszer aligha tud kezelni. A mai kormányzati politika által tükrözött tudásszerzési paradigma – vagyis az élet első szakaszában megszerzett tudással végig vitt élet – felett rég eljárt az idő.
Ma már nem pusztán azon kell gondolkodnunk, hogy hogyan javítjuk meg az iskolát, hogyan alakítjuk át a gyerekeket és fiatalokat célzó oktatási szolgáltatásokat – ez persze alapvető, „azonnali” feladat, de ahhoz, hogy sikeres országot építsünk, azon is gondolkodnunk kell, hogyan formálhatjuk közös erővel tanuló társadalommá magunkat. Milyen új intézmények, milyen új csatornák, milyen ösztönzők visznek közelebb mindannyiunkat a mai fejlődés megértéséhez. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom – annak ellenére, hogy a kormányzati politika hány oldalról és ágon akadályozza a készség és képesség fejlesztését, az új tudás megszerzését – ma mégis sokkal hatékonyabban képes alkalmazkodni mindehhez. Ezzel együtt is sok százezer ember kerül napról napra nehezebb helyzetbe a munkaerőpiacon és a mindennapi életében a fénysebességgel zajló változások közepette, így a következő kormánynak elemi feladata, hogy ne elszigetelten az „iskoláról”, hanem a társadalom egészéről gondolkodjon, amikor oktatáspolitikáját kialakítja.

Ami a 2022-ben kezdődő kormányzati ciklust illeti, a viszonylag gyorsan elvégzendő lépések első körét egyszerű összeszedni.
Haladéktalanul lépni kell egy valódi pedagógus-bérrendezés irányába, mielőtt a mai iskolarendszer tantestületei egész egyszerűen kiürülnek és eltűnnek.
Rövidtávon egy gyors, közmegegyezést tükröző, a nagyon világos napi problémákat kiiktató Nemzeti Alaptantervet változtató csomagot kell elfogadni.
A széles körben ismert oktatási rendszeren belüli koordinációs- és anyagi zavarokat részben forrásemeléssel, részben a túlburjánzó központi adminisztráció csökkentésével rövidtávon kezelni kell. Nem fordulhat elő, hogy csak azért nincs valamilyen egyszerűen beszerezhető tanítási eszköz, mert valahol zavar van az adminisztrációban. Ezek az egyszerűbb ügyek, amelyeket kormányváltás után néhány héten belül útjára lehet és kell indítani.

Ezzel párhuzamosan haladéktalanul bele kell vágni mélyebb átalakítások közös megvalósításába is. Meggyőződésem, hogy az alapozó általános iskolai képzésben az alapképességek fejlesztésére kellő időt kell szánni. Ha az alapok nem megfelelőek, akkor a hiányok elkísérik a gyermeket egy egész életen át.
De első körben helyre kell állítani a gyermek – szülő – tanár egyetértő szövetségét is. Meg kell teremteni a rendszeres és hatékony párbeszéd kereteit az érdekvédők és a döntéshozók között. A e szférában élőknek hitelesen be kell mutatnunk, hogy az oktatásszervezés többé nem egy mára meghaladott világ helyreállítására tett újabb erőlködő kísérletezés, hanem közös tudásfejlesztés, amelynek az egyéni képességek és készségek fejlesztése, a lexikális ismeretek átadása és a közös alkotás egyaránt része.

Vezetni kell, de nem úgy akarjuk felépíteni a modern Magyarország oktatási rendszerét, hogy majd egy új kormány lediktálja, hogy szerinte mi érvényes ma, hanem a saját, alapvetően fejlesztésre és szolidaritásra épülő programunk megvalósításához keresünk gondolatokat és partnereket az oktatás világában. Ez a legfontosabb: véget vetni a diktátumok korának.

Kiemelten kezeljük a szakképzés ügyét, mert ott történt a legsúlyosabb rombolás.
Az elmúlt években a Fidesz oktatáspolitikája csak a nemzeti nagytőke eddigi igényeit próbált kielégíteni, egy egysíkú, alacsony műveltségű szakmunkás generáció létrehozásával kísérletezett. Pedig a diplomások mellett a magasan képzett, magas hozzáadott értékkel rendelkező szakmunkásokra is óriási szüksége lenne hazánknak. Ehelyett fiatal tömegeket kényszerített alacsony fizetésű munkákra, pályaelhagyásra és a későbbi tudásszerzés képtelenségére. A világ fejlődése ugyanis attól nem állt meg, hogy a magyar kormány elhitte, és elhitette, hogy ilyen alacsony színvonalú szakképzés mellett megszerezhető az a szaktudás, amely egy életre elég bárkinek.

Ha idén bevezetik a már bemutatott Nemzeti Alaptantervet – amely továbbra is a politikára és nem a gyerekekre, az ő egyéni tanulási képességeire koncentrál -, illetve, ha megvalósítják a rendszerszintű megfélemlítésre és bántalmazására építő iskolarendészetet, akkor ezeket biztosan vissza kell vonni és újra kell gondolni. Előbbi esetén a tanulási képességek, a kreativitás és a tanulás örömének megismerése és a tanítás szabadsága felé, utóbbi esetén a fenyegetésből a megelőzés irányába kell ellépni.

Iskolafenntartás dolgában a mai viszonyokból kell kiindulnunk.
Magyarországon korábban az önkormányzatok tartották fenn az iskolákat, 2012 óta pedig egyetlen intézményen keresztül az állam, ez lett a Klebelsberg Központ. Mára kiderült, hogy önmagában egyik modell sem oldja meg jól a feladatot, így egy harmadik utat kell találnunk. A KLIK-et a jelenlegi formájában meg kell szüntetni, az iskolákat pedig önkéntes alapon, azaz igénylés útján vissza kell adni az önkormányzatoknak. Azokat az iskolákat, amelyek fenntartásáért az önkormányzatok jelentkeznek, vissza kell adni a települések fenntartásába, amelyeket pedig nem, azokat továbbra is teljeskörűen az államnak kell fenntartania és felügyelnie. Az iskoláknak jutó pénzt alapvetően a gyermekek és az elvégzett feladatok alapján kell meghatározni, tehát a közösség – az adófizetők – által nyújtott oktatási szolgáltatásminőségben nem lehet különbség a fenntartó alapján. Éppen ezért az átadás-átvételnek átlátható rendszerben, ésszerű és igazságos feladatátvállalással kell majd megtörténnie, azaz nem engedjük majd, hogy a „jó” iskolákat elvigyék az önkormányzatok, miközben a nehezebben működőket hátra hagyják az államnak.

Ami a változásért küzdő pártok egyetértését illeti: a leírtak lényegében közös álláspontot tükröznek. 2018-ban kidolgoztunk egy Oktatási minimumot, amelyet minden változásért küzdő párt elfogadott. 2022-re ez alapján egy frissített, de alapjaiban azonos programmal készülünk. Sajnos nem ébredt fel hirtelen az Orbán-kormány, nem kezdett el XXI. századi oktatáspolitikát folytatni, így sajnos nem kell sokat változtatni a 2018-as érvényes gondolatokon.

Összességében tehát a legfontosabb:
a bizalom helyreállítása az oktatásban élők közt, a tudásszerzés jelentőségének, az egyéni tanulási utak segítésének, módjainak kialakítása, a digitalizáció mindent felforgató hatásainak beépítése az oktatáspolitikába és ezáltal továbblépés a tanuló társadalom felé. Egyébként 2020 a napnál világosabban megmutatta, hogy ez a nyitottság, ezek a képességek ma is ott vannak: az állam által a koronakaranténban digitális oktatással totálisan magára hagyott tanárok jelentős része és szülők napok alatt vezettek be új eszközöket, csatornákat, kezdtek új, digitális platformok használatába. Mivel ez derült égből villámcsapásként történt, a magyar állam – az államosítás ellenére – nem támogatta, csak úgy kiszabta a feladatot, nem készített fel, lényegében nem segítette az átállást, így természetesen ez sok frusztrációval és feszültséggel járt, amit meg lehetett volna előzni. De az is kiderült: a személyes kapcsolatokra épülő, hagyományos oktatási formát nem tudja a digitális világ felváltani, de a tudás, a nyitottság ott van, és egy egészséges, támogató, ésszerű folyamatban nagyon gyorsan és mindenki megelégedésére lehet előre lépni egy új, a digitális realitásra is építő oktatási rendszer irányába.
(A szerző politológus, újságíró, az Országgyűlés kulturális bizottságának alelnöke, az MSZP választmányi elnöke)

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

One thought on “A kerekasztal mellett, az oktatásról – KUNHALMI ÁGNES: Mi a teendő az oktatásban és miért?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: