2020-10-24

A kerekasztal mellett, az oktatásról – CSÁNYI TAMÁS: Mostohagyerek a süllyedő hajón

Az oktatásról lesz szó. Egy olyan mostohagyerekről, akit mindenki eldobott, aztán mégis mindenki tőle reméli a hasznot.
A jövőnk hasznát!

Azon politikusok közé tartozom, akiknek volt a parlamenti pályájuk előtt civil foglalkozása, hosszú éveken keresztül álltam a katedrán és igyekeztem a középiskolás tanulókhoz minél közelebb hozni Vörösmartyt, József Attilát, Balassi Bálintot és urambocsá’ Wass Albertet is.
Előre bocsátom, hogy akik a spanyolviasz feltalálása várják most, csalódni fognak. Dolgozatomban nem tudok újat mondani a magyar oktatás helyzetéről, és ez már önmagában is kritika, viszont kísérletet teszek arra, hogy egy jobb utat mutassak ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből, méghozzá konkrét javaslatok megfogalmazásával.

Vitán felül áll, hogy a közoktatás zuhanórepülésben van az utóbbi években, ehhez nagymértékben hozzájárul a miniszter és a minisztériumi struktúra alkalmatlansága, a források elégtelen volta és sajnos a személyi feltételekben tapasztalható visszaesés. A Jobbik politikusaként igyekszem a magyar néppárt elképzeléseit, megoldási javaslatait kifejteni most a témában, és bízom ennek a vitaindító jellegében is. Nincs nehéz dolgom, hiszen 2010-óta a Jobbik Magyarországért Mozgalom minden választásra programírással készült, mert hittük és hisszük azt, hogy akkor járunk el tisztességesen egy kampányban, ha programra kérünk felhatalmazást. Az alapvetésünk nem változott, valljuk, hogy a jövő Magyarországának kiművelt emberfőkre van szüksége, amelyhez minőségi, korszerű oktatásra van szükség!

Oktatási programunk alapvetései finomodtak, akárcsak az elképzeléseink, hiszen igyekszünk megfelelni az új idők új elvárásainak. Fontos pillérnek tekintjük az oktatáspolitika valódi reformjának megvalósítását, amelynek során elengedhetetlen, hogy az oktatást stratégiai ágazattá emeljék. Ez lenne a nulladik lépés. Ezt gazdasági és humán oldalról is deklarálni kellene a kormánynak is, azonban nagyon keserű az a tapasztalás, hogy évről-évre megspórolják ezt Orbánék.

Halljuk a témában a rendszeresen fülünkbe csengő vaskos rétvárizmusokat, miszerint mennyivel több forrás áramlik az oktatásba, mint az előző kormányok idején. A valóság pedig az, hogy ezek a plusz források az amúgy is elengedhetetlen infrastrukturális fejlesztésekben és a fenntartó rendszerek működtetésében ki is merülnek. Elmaradt az életpályamodell által remélt szakmai megerősödés is: a rendszerben régebben dolgozó kollégák egy frusztráló, szükséges rosszként élték meg a minősítési procedúrát, amely messze nincs arányban a fizetésben jelentkező többlettel.

Problémák, hiányosságok és hanyagságok – látva az elmaradásokat, a Jobbik magyar néppártként a következőket tartja fontosnak:

A napnál is világosabb, hogy át kell gondolni a minisztériumi struktúra megváltoztatását, hiszen a centralizált csúcsminisztérium, az „embertárca” nem tudja megfelelően kezelni az ágazatok mindennapi problémáit! Erre sajnos, a koronavírus-járvány éppen elég bizonyítékot adott. Mi elkötelezettek vagyunk az önálló oktatási minisztérium újbóli felállítása mellett, és mondanom sem kell, hogy Kásler Miklós személye sem kívánatos a minisztérium élén a továbbiakban.

Mivel egyetlen politikai szereplő zsebében sem lapul a bölcsek köve, így szorgalmazzuk egy olyan oktatási tanács fölállítását, amelyik állandó visszacsatolással segítené az oktatási kormányzatot a különböző döntések meghozatalában. Ezáltal a szakmai segítség is adottá válna a döntéshozók számára.

Érdemes lenne átgondolni a fenntartók kérdését is. A politikai hátterű fenntartói rendszer visszametszése mellett meg kellene tartani az egyházi fenntartókat is, ugyanakkor teret kell engedni a helyi önkormányzatok ilyen irányú törekvésének is, ha vannak. A fenntartóknak ez esetben azonos állami segítségben, támogatásban kellene részesülniük.

Nóvumként kezeljük az úgynevezett kisregionális oktatási stratégiák fölállítását, amelyekkel megőrizhető lehet a kistelepülési iskolák többsége, a szakképzési rendszer kisregionális viszonyokhoz való finomhangolásával pedig új lendületet kaphat a vidékfejlesztés.

Az ágazatban dolgozó kollégák életminőségén is szeretnénk változtatni, megtartva őket ennek a gyönyörű, de nehéz hivatásnak. Az életpályamodell felülvizsgálata elengedhetetlen, mint ahogyan a pedagógusok bérének a rendezése is az: nagyságrendi emelés szükséges, akár a vetítési alap és a minimálbér újbóli összekötésével, így ezáltal vonzóvá lehetne tenni a pályát.

Az iskolakötelezettség korhatárát vissza kell emelni 18 évre. Véleményünk szerint a lehető legtovább az oktatási rendszerben kell tartani a tanulókat, és számukra valóban értékes és hasznos tudást kell biztosítani. Szeretnénk elérni azt, hogy ne melegedőként, gyerekmegőrzőként tekintsenek sokan az oktatási intézményekre, hanem lehetőségként, amely a gyerek életének megalapozása, a szülők jövőjének fundamentuma kell, hogy legyen.

Törekedni kell az ideális tanulói csoportlétszámok kialakítására, amely alsó tagozatban 15 fő, felsőbb évfolyamokon 25 fő lehetne maximum. A demográfiai adatok arra engednek következtetni, hogy ezen kívánalmak sajnos indirekt módon meg is fognak valósulni, hiszen egyre kevesebb az iskoláskorú gyermek, így az intézményeknek sokszor egy-egy osztály feltöltése is problémába ütközik, főleg a vidéki kisiskolák esetében. Pont az ilyen gondok megoldására lenne alkalmas a kisregionális oktatási stratégia, amelynek kidolgozását egy országos problématérkép fölállítása után lehet csak elképzelni – ebben tudna tevőlegesen is részt venni a szakemberekből álló oktatási tanács. A kisregionális specifikumoknak megfelelő eltérések természetesen differenciált finanszírozással tudnak csak megvalósulni, amely praktikusan azt jelenti, hogy a vidéki, kistelepülési oktatás megőrzésére, a tanulók és családjaik helyben tartására több állami, fenntartói forrást kell biztosítani. Ellenkező esetben ezek az intézmények megszűnnek, a vidék pedig tovább néptelenedik, és ez nem lehet egyetlen felelősen gondolkodó kormánynak sem célja.

Permanens problémának tekinthetjük, hogy a pedagógus hivatás nincs a helyén kezelve: nincs meg a kellő elismertsége sem a társadalom, sem a mindenkori kormányzat részéről. Ezt a megbecsülésdeficitet nagyban erősítik az államtitkárok sokszor dehonesztáló megjegyzései a pedagógustársadalommal kapcsolatban (lásd. Maruzsa Zoltán), melyek megerősítik a társadalomban amúgy is meglévő negatív sztereotípiákat a tanárokkal szemben. Ezen az sem segít, hogy az oktatási kabinet egyre kevesebb mozgásteret enged a tanári egyéniség kibontakoztatására, a kívánatos helyi specifikumokat pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, amikor az új NAT-ot erőlteti rá az intézményekre. Ráadásul ezt úgy teszi, hogy szakmai szervezetek, tantestületek, politikai közösségek is fölemelték már a szavukat a bevezetése ellen. A hübrisz bűnében jó ideje dagonyázó Fidesz-KDNP-t azonban természetesen ez sem hatja meg, oktrojálja akaratát mindenkire, ha tetszik, ha nem.

A NAT-ot rugalmasabbá kell tenni, engedni kell, hogy a föntebb célként meghatározott kisregionális oktatási stratégia megvalósulhasson, amely tud alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, adottságokhoz. Természetesen egy központi iránymutatásnak maradnia kell a rendszerben, ezt a néppárti Jobbik 70%-ban maximalizálná, és 30%-ot engednénk minden helyi közösségnek, hogy dolgozzák ki közösen, ott helyben milyen tudásra, milyen kompetenciákra van szüksége a gyermekeiknek. Ennek megalkotására természetesen megfelelő forrást is biztosítani kellene az intézmények számára.

A tanári szabadság korlátozásaként is felfogható a tankönyvpiac erőszakos államosítása. Ugyan eljutottunk arra a szintre, hogy a közoktatásban résztvevő minden tanuló ingyen könyvet kap, de az olcsó húsnak híg a leve alapon, itt a minőség komoly csorbát szenved. Nem látjuk indokoltnak fenntartani az Oktatási Hivatal kizárólagosságát ezen a téren. Lehetővé kell tenni minden kiadónak, hogy a NAT előírásainak megfelelő tankönyvekkel (minőségi versenyt generálva) megjelenhessenek újra a közoktatásban.

A mi mostohagyerekünk most olyan helyzetben van, mint az a süllyedő hajó, amelyiken még szól a zene, de már nagyon sokan kiugrottak abból. Méghozzá a túlélés reményében. Ki fogjuk emelni ezt a hajót a vízből, befoltozzuk a lékeket, aztán a partra juttatjuk, de remélem, hogy idővel egy sokkal jobbat és biztonságosabbat fogunk majd együtt ácsolni. Mi, mindannyian.
Széchenyi után tudjuk és vallanunk kell: a nemzet erejének az alapja a kiművelt emberfő. Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk.
(A szerző tanár, a Jobbik oktatási szakpolitikusa és országgyűlési képviselője) 

A sorozatban eddig megjelent:

https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/nahalka-istvan-mekkora-a-baj-harcok-a-nat-korul/
https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/a-kerekasztal-mellett-az-oktatasrol-dunkel-n-norbert-tavoktatas-e-oktatas/

 

 

 

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

2 thoughts on “A kerekasztal mellett, az oktatásról – CSÁNYI TAMÁS: Mostohagyerek a süllyedő hajón

  1. Kedves Izabella köszönöm el fogom olvasni! Ha nem zavarja a mail címére ezentúl küldök az új írásokról egy linket! Barátsággal: mp

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: