2020-07-11

A kerekasztal mellett, az oktatásról – ARATÓ GERGELY: Búcsú az iskolától?

Ha az oktatás problémáiról és feladatairól akarunk beszélni érdemes egy lépéssel hátrébb lépni a ma gondjaitól, és így egy pillantást vetni a nagyobb képre is.

Az, amit ma oktatási rendszerként ismerünk sok alapvető reformáció és ellenreformáció terméke, ha tetszik Comenius „gyermeke”. A tanóra, osztály, tankönyv hármasa, a tanterv hagyományos formája, az iskolaépületek termekre osztott kialakítása, az oktatás rendje sok-sok változással, de innen kezdve a lényegét tekintve állandó.

Ennek az oktatásnak az ideálja a tudás átadása.
A tudás birtokában az oktató van, és az a dolga, hogy ezt a tudást a diáknak valamilyen formában átadja, és annak megtanulását számon kérje. A gyerek tiszta lap, akit a tanár „ír tele”, a meghatározott, igaz, jóváhagyott tudással és viselkedési mintákkal (nevelés). Az oktatás lezárt folyamat, aminek egyszer vége van, és akkor minden szempontból kész, azaz munkavégzésre és társadalmi megfelelésre egész életében alkalmas „felnőttet” bocsát ki.

A tudáshoz való hozzáférés hierarchikus, az oktatásnak szintjei vannak, és a magasabb szintű oktatáshoz csak az arra érdemesek férhetnek hozzá. Az érdemesség feltétele eleinte egyszerűen a társadalmi helyzet volt. Mára ezt a személyes érdemesség (szelektáló vizsgán való megfelelés) váltotta fel, bár ennek kritériumai társadalmilag ma is erősen meghatározottak, és a jobb helyzetű rétegeket preferálják. A legtöbb országban rendelkezésre állnak a direktben megvásárolható jó minőségű képzések is.

A XVIII. és XIX. század nagy oktatási expanziója a kötelező közoktatás bevezetése az alapelveket nem változtatta meg. Annyit tett csak hozzá a korábbi modellhez, hogy kimondottan az oktatás feladatává tette az államcélok közvetítését, különösen a katonai szolgálatra való testi, értelmi és szellemi felkészítést.

Ez a modell mára sok szempontból már nem tűnik követhetőnek.
Jelentősen másképp működik ma a munkaerőpiac, mint a korábbi századokban. A tanulás nem válik lezárt folyamattá, mivel a folyamatosan átalakuló gazdasági és társadalmi elvárások folyamatosan új és új képességek elsajátítását teszik szükségessé, amelyek nélkül lényegében értéktelenné válik a korábbi tanulás eredménye. Sokat emlegetett, de megkerülhetetlen példa, hogy az infokommunikációs készségek megkerülhetetlenné válnak egyre több és több munkakörben, valamint a hétköznapi élet egyre több területén. Ráadásul ez a képesség viszonylag gyorsan elavul, folyamatos gyakorlásra karbantartásra szorul. Állandóbb, de szintén folyamatosan felértékelődő szerepe van a nyelvtudásnak is. Ebből viszont az következik, hogy a tanulás gyerek és fiatalkori szakasza nem adhat lezárt tudást, sokkal inkább az a szerepe, hogy megalapozza a további tanulást, folyamatos képzést. Ez a fajta igény azonban fokozatosan szétfeszíti az oktatás hagyományos kereteit. Az alapképességeket mérő PISA vizsgálat, vagy a kompetenciafejlesztés ötlete nem valamilyen múlandó divat, hanem a gazdasági és társadalmi realitások által diktált szükségszerűség.

A  gyermekek diákok információs és tanulási szokásai is változnak.
A számítógép vagy az okos telefon ma a gyerekek nagyobb része számára természetes társ. Ez azt jelenti, hogy sokféle információhoz jutnak hozzá  önállóan, a felnőttek közvetítése és irányítása nélkül. Ráadásul ennek az információnak jó része képi és nem írott, és ez alapvetően rendezi át tanulás szerkezetét és formáját.

Ahogy többet és többet tudunk meg a tanulás és a tudás természetéről, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez nagyon is természetes folyamat. A spontán tanulás nem kivétel, hanem ez a fő szabály. Az oktatás nem a tanulás feltétele, hanem jó esetben segítője. Egyre több pszichológus és oktatáskutató gondolja úgy, hogy a világról alkotott kép, a képességek összessége nem kívülről „kerül bele” a gyerekbe (vagy felnőttbe), hanem a tanulás folyamata során maga a tanuló hozza létre ezeket. Ezek érvényességét nem valamilyen abszolút mérce dönti el, hanem felhasználhatóságuk (adaptivitásuk).

Ebből azonban az is következik, hogy a tanár, a tankönyv, vagy éppen az egész iskola nem az egyetlen igazság közvetítője, és a tanulás irányítója, hanem segítője és támogatója a tanulási folyamatnak. Az oktatás szervezők jelentős része ma már olyan (a felnőttképzésben és távoktatásban már korábban is ismert) fogalmakkal operál, mint például a tanulási környezet, ahol az aktív szerep a tanulóé, a többi szereplő és eszköz pedig ezt a tanulási folyamatot támogatja, jelentős részben a tanuló saját döntései alapján.

Vége van tehát az iskolának?
Igen és nem. Abban a formában, ahogy mi, apáink és nagyanyáink ismerték valószínűleg igen. Ez azonban nem jelenti az iskola vagy az oktatás végét, „csak” egy újfajta oktatás és iskola megszületését. Ahogy az a hagyományos iskola sok szempontból a nyomtatott könyv „terméke”, úgy biztos, hogy az új digitális világnak majd újfajta tanulási formák felelnek meg. Egyre inkább zárójelbe kerülnek az egymásra épülő tananyagot használó, frontális munkával, egységes évfolyamokkal operáló iskolaszervezési megoldások. Lassan feloldódnak az időrendek, a szigorú osztály- és órakeretek és egységes követelményeken alapuló számonkérések.

Súlyos probléma a társadalmi egyenlőség kérdése is.
Ma már széles szakirodalma van annak, hogy a hagyományos iskolarendszer szükségképpen hogyan válik a társadalmi különbségek fenntartójává. Az azonos életkorú gyerekeket egymással versenyezetető oktatási rendszerek újratermelik a társadalmi különbségeket. Ha versenyez a továbbtanulásért az iskolázott és a kevésbé iskolázott szülő gyermeke, akkor az előbbinek jóval nagyobb esélye lesz arra, hogy maga is magasabb iskolai végzettséget szerezzen. Ha még a szegényebb települések iskoláit hátrányos helyzetbe hozó finanszírozási rendszer, és alig burkolt vagy teljesen nyílt etnikai diszkrimináció is érvényesül, akkor az nem a társadalmi mobilitás eszközévé, hanem éppen annak gátjává válik. Ebből következik, hogy az egyébként is szükséges esélyteremtő és támogató programok mellett szükség van az erősen szelektáló verseny visszaszorítására is akkor, ha egy kormányzat (és mögötte egy társadalom) az esélyegyenlőséget és a mobilitást elérendő célnak tekinti.

Magyarországon az oktatási rendszer 1985 és 2010 között, ha fokozatosan és gyakran féloldalasan is, de egy komoly reformfolyamatot élt át.
Számos lényeges kérdésben ki nem mondott megegyezést volt, annak ellenére, hogy ennek jó részét a felszín politikai csörtéi elfedték. Lényegében minden kormányzat céljának tekintette az oktatás kiterjesztését, a legtöbb diáknak minél tovább az iskolában tartását. Ebben a 25 évben nagyon jelentősen nőtt az érettségit adó középiskolába és a felsőoktatásba járó diákok aránya, a fiatal korosztályok iskolában töltött ideje.
Számos területen történt modernizáció a tananyag tartama és az oktatás módszertani körében is. Megjelent és egyre fontosabb szerepet töltött be az infokommunikációs technika. Lassan (nagyon lassan) terjedtek a nem hagyományos, frontális oktatási módszerek, az önálló vagy csoportos munkára épülő, differenciáló oktatásszervezési megoldások.  Mindezt alátámasztotta és segítette az iskolák és pedagógusok viszonylag jelentős autonómiája, a tanterv- és tankönyvválasztás szabadsága is.
Sokkal ellentmondásosabb volt a helyzet az esélyegyenlőség területén. Minden kormány célnak tekintette az oktatási esélykülönbségek csökkentését, és tett is kisebb vagy nagyobb lépéseket ennek érdekében. Az általános, majd a középiskolai expanzió, a 18 éves korig tartó tankötelezettség önmagában is jelentős esélyteremtő hatású volt.
Ugyanakkor igazából egyik kormány sem változtatta meg a 8+4-es rendszert (plusz 6 és 8 osztályos gimnáziumok), ami szükségképpen járt a többlépcsős középiskolai szelekció fennmaradásával.
A felsőoktatás expanziója ellenére is megmaradt a felvételi majd az érettségi erős szabályozó szerepe: az, hogy némi túlzással az oktatási rendszer egésze a sikeres egyetemi felvételire készít fel.
Ezen túl a más szempontból üdvös önkormányzati fenntartás, és a megfelelő garanciák nélküli szabad iskolaválasztás, sajnos lehetővé tette a roma diákok jó részének szegregálását, és a beiskolázásnál érvényesülő finomabb szelekciós mechanizmusokat. A 2002 és 2010 között ez ügyben történt lépések a 2010-es váltás miatt már nem érhették el igazán a hatásukat.
Nyilvánvaló, hogy egy ennyire szelektív oktatási rendszer az esélyteremtő lépések ellenére szükségképpen jelentős esélykülönbségeket okoz. Ezt a PISA vizsgálatok társadalmi háttérkérdőívei rendre visszaigazolják.

Az Oktatási Kerekasztal Zöld Könyve (2008) részletes és szakmailag megalapozott alapjait adta meg a reform egy új, bátrabb szakaszának. A 2010-es kormányváltás ezeket az alapokat azonban elsöpörte, a megelőző 25 év számos eredményével együtt.

A kormányváltást, – nem az első Fidesz kormányra jellemző fontolva haladás, hanem,- a nyílt reakció követte a közoktatásban. Gyanús lett minden, ami a 70-es vagy akár a 30-as évek mércéjével nézve korszerű, vagy demokratikus. A számos lépés közül jelzésként érdemes néhányat kiemelni.
– A 16 évre csökkentett tankötelezettség közvetlenül szorítja ki a hátrányos helyzetű vagy szempontból „nem átlagos” diákokat a közoktatásból, miközben az állam az szegregáció (óvatos) ellenfeléből az elkülönítés nyílt támogatójává vált.
– A kötelező és ideologikus tantervek bevezetése, a tankönnyválasztás szabadságának megvonása, a pedagógusminősítés adminisztratív rendszere újra beszélő szerszámmá, az állam rabszolgájává teszi a pedagógust – miközben az életpálya rendszerrel járó anyagi biztonság üres lózungnak bizonyult.
– Az oktatási intézményrendszer államosítása, a bürokratikus irányítás és az alulfinanszírozás az egyik oldalon, az egyházi intézmények támogatása és nagyobb önállósága a másik oldalon, illetve az alapítványi és magán intézmények folyamatosan bizonytalan helyzete megbontotta az oktatási rendszert egységét.

A szükséges és remélt 2022-es kormányváltás után tehát az alapoktól kell újraépíteni egy demokratikus és korszerű oktatási rendszert.
Nem 2010-hez kell visszamenni, hanem a 2030-as, 2040-es évekre kell előre tekinteni. Néhány intézkedés azonnal megtehető (a bérek korrekciója, az intézmények és pedagógusok önállóságának növelése, tankötelezettség helyreállítása például), de a változás egészét rövid, közép és hosszú távú differenciált vízión alapuló koncepció alapján, évtizedes távlatokban kell elindítani. Ennek kidolgozása, adaptálása, monitorozása és adott esetben korrekciója széles körű társadalmi és szakmai párbeszéd, viták alapján valósulhat meg. Sokkal inkább egy folyamatos szakmai munka, mint egy egyszer leírt és végrehajtott zárt terv a kívánatos.
Ennek a munkának az alapja – megfelelő aktualizálás után – a szakmai szervezetek és pártok által 2018-ben elfogadott oktatási minimum lehet. http://oktatoihalozat.hu/wp-content/uploads/2018/02/oktmin1oldalteljes.pdf

(A szerző a Demokratikus Koalíció oktatási szakértője, tanár, egykori államtitkár)

Az OKTATÁSI KEREKASZTAL korábbi írásai:

https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/nahalka-istvan-mekkora-a-baj-harcok-a-nat-korul/

https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/a-kerekasztal-mellett-az-oktatasrol-dunkel-n-norbert-tavoktatas-e-oktatas/ 

https://www.kerekasztal-mp.hu/kozelet/a-kerekasztal-mellett-az-oktatasrol-csanyi-tamas-mostohagyerek-a-sullyedo-hajon/

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: