2020-08-10

A kerekasztal mellett, a gazdaságról – BODNÁR ZOLTÁN: Paradigmaváltások

Churchillt parafrazeálva a nemzetközi pénzügyi rendszerről mondja Eichengreen, hogy az a pénzügyi erőforrások elosztása szempontjából a legrosszabb, de még nem találtak fel ennél jobbat. Igaz ez általánosságban szólva a tőkés termelési mód egészére, a maga hullámzásával, rövidebb és hosszabb – egymásra és egymásba épülő – ciklusaival (Kitchin-ciklus, Jugler- ciklus, Kuznets-ciklus, Kondratyev-ciklus), amelyek fordulópontjain rendszerint fellép a paradigmaváltás szükségessége. A kapitalizmusnak persze igen sok – némi eufémizmussal szólva – kellemetlen tulajdonsága van, az azonban vitathatatlan, hogy figyelemre méltó önreflexiós és önkorrekciós képességekkel rendelkezik.

Ahogyan a nemzetközi pénzügyi struktúrák, éppen úgy a globális reálgazdaság relatív tehetetlenségét is az összetevőinek erős kölcsönhatása adja. Ennélfogva a ciklusok fordulópontjain bekövetkező korrekció, paradigmaváltás is fokozatosan, kisebb-nagyobb léptékű változásokkal, korrekciókkal történik a nagy ugrások, radikális átalakulások helyett. (A nemzetközi pénzügyi rendszerben kivételt jelenthet a Bretton Woods-i arany-dollár rendszer kidolgozása 1944-ben, rendkívüli háborús viszonyok között, bár éppenséggel hasonlónak tekinthetjük az 1973 utáni, rendszer nélküli állapot kialakulását is.)

A válság a kapitalizmus immanens tulajdonsága. Válság persze sokféle van, természetét, kiterjedtségét, okait és kezelési módját tekintve egyaránt. Fölsejleni látszik azonban egy közös elem a modernkori és posztmodern kori válságokban – kiváltképpen, ami azok kiterjedtségét, okait és kezelésüket illeti -, s ez a közös elem az információ.

Az, hogy a 2001-2002-es argentin válság idején az argentin kötvények hozamfelárának alakulása elszakadt a többi feltörekvő piaci hozamfelár alakulásától annak volt köszönhető, hogy a befektetők lényegesen több információval rendelkeztek általánosságban a feltörekvő gazdaságok állapotáról. A globalizálódó világgazdaság egyfelől kikényszerítette a transzparencia növelését mikro és makro szinten egyaránt. A transzparencia fokozását segítő globális szabályrendszerek sora jelent meg az elmúlt három-

négy évtizedben (a Nemzetközi Számviteli Szabványok Testülete, a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság, az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Bizottsága, az OECD , az IMF által összeállított szabálykönyvek, nem szólva az olyan regionális integrációs szabályokról, mint az Európai Unió kötelező rendelkezései.) Másfelől pedig maguk a piaci szereplők is érzékenyebben figyelték és használták a kiterjedt információs bázist.

A relatív információhiány mindazonáltal még mindig válságforrás.

Az elmúlt szűk másfél évtizedben két nagy válság rázta meg a világgazdaságot: a 2007-2009-es jelzálogpiaci válság és a napjainkban kiterebélyesedő, a koronavírus járvány következtében előálló világgazdasági válság. A transzparenciának és az információnak, illetve ezek hiányának mindkettőben döntő jelentősége volt. 

A két válság forrását, okát és természetét tekintve egyaránt teljes mértékben különböző. Az amerikai jelzálogpiaci válság a pénzügyi szektorban fellépő, abban eredeztethető válság, természetét tekintve tehát klasszikus pénzügyi válság volt, szemben a koronavírus járvány okozta válsággal, amely nem a pénzügyi szektorban, hanem a reálgazdaságban jelentkezett.

Az USA-ban az alacsony jelzáloghitel kamatok természetes módon növelték meg a jelzáloghitelek iránti keresletet. Az alacsony adósságszolgálat százezrek számára tette elérhetővé az ingatlantulajdon megszerzését, a finanszírozó pénzügyi intézmények piaci versenye pedig egyre nagyobb kockázatvállalásra ösztönözte azokat. Ám ezt a növekvő kockázatot sokáig elfedte az ingatlanok iránti növekvő kereslet következtében előálló ingatlanár növekedés, és következésképpen a jelzáloghitelek mögött álló ingatanfedezetek értékének növekedése. E kettő együttes hatásaként a pénzügyi intézmények egyre inkább áttértek az adós fizetőképességének vizsgálatát mellőző eszköz alapú finanszírozásra abban a boldog tudatban, hogy a jelzáloghitelek fedezettsége napról napra növekszik, s ezzel együtt folyamatosan javul a hitelportfólió minősége. Mindenki boldog volt egészen addig, amíg az olcsó jelzáloghitelek miatt növekvő kereslet nem eredményezett inflációs nyomást az amerikai gazdaságban, amelynek ellensúlyozására az amerikai jegybank, a FED elkezdett

kamatot emelni. A kamatemelésnek kettős hatása volt: egyfelől az emelkedő kamatszint miatt növekvő adósságszolgálat a hiteladósok jelentős részénél már nem volt teljesíthető, a finanszírozó intézmények érvényesítették jelzálogjogukat, s ezek az ingatlanok többlet kínálatként jelentek meg az ingatlanpiacon, másfelől a növekvő kamatterhek mellett egyre kevesebben voltak képesek és készek hitelt felvenni, ami a jelzáloghitelek és az ingatlanok iránti kereslet csökkenését eredményezte. Növekvő kínálat és csökkenő kereslet egyenes következménye volt az ingatlanárak zuhanása, a bankok fedezeti mutatóinak, hitelportfoliójuknak a drámai romlása.

Mindez eddig amerikai belügy. Kialakulásának és félrekezelésének fő oka, hogy a FED az ingatlanpiaci folyamatokra vonatkozó információkat félreértelmezve tőzsdemámor buborékként kezelte a helyzetet, s nem ismerte fel, hogy az valójában egy túlzott hitelkínálat által felfújt buborék, amely szabályozó eszközökkel korlátozható.

A pénzügyi innovációira oly büszke amerikai piac a jelzáloghitelek értékpapírosításával, az azokra épített származékos és szintetikus termékekkel lényegében szétterjesztette a világ pénzpiacain ezt a “jelzáloghitel-fertőzést”, s az összeomlás után senki sem tudta, hogy a portfóliójában lévő befektetési eszközök mögött valahol a sor legvégén hány döglött amerikai jelzáloghitel áll. Az egész eszközháló átláthatatlan, kellően szabályozatlan volt.

Ez a válság jelentős paradigmaváltást eredményezett nemcsak az innovatív pénzügyi eszközök, a pénzügyi intézmények prudens működésének szabályozásában, hanem a központi banki funkciókban is. Világossá és egyértelművé vált, hogy nem biztosítható az árstabilitás – mint a modern jegybank elsődleges célja – a pénzügyi intézményrendszer stabilitásának biztosítása nélkül, továbbá az is, hogy a makroprudenciális felügyelet legalább olyan fontos feladat, mint a pénzügyi intézmények egyedi, mikroprudenciális felügyelet.

A napjainkban zajló koronavírus-járvány okozta gazdasági válság egészen más természetű, nem a pénzügyi szektorban, hanem a reálgazdaságban jelentkezik, és ilyenként is sajátos, egyszerre okoz kínálati sokkot és keresleti sokkot.

A Bretton Woods-i rendszer megszűnését követően a hetvenes években kezdődött új gazdasági ciklushoz kötőtő paradigmaváltás egyik fontos eleme volt a termelés áthelyezése a nagy gazdaságokból a periféria országaiba, kihasználva a munkaerő költségeinek jelentős csökkentését a profitráták növelése érdekében. A nyolcvanas évek dinamizálódó transplant-jelenség, komplett gyárak áttelepítése Dél-Kelet Ázsiába, Dél-Amerikába, Kelet-Európába az egyes alkotóelemek uniformizálásával, s azok előállításának specializációjával okszerűen vezetett el a meglehetősen hosszú termelési láncok kialakulásához. Az egyes elemek alacsony termelési költségeivel szemben állt a szükségképpen növekvő szállítási költség, amit azonban a “just in time” logisztikai rendszerekkel kompenzáltak. Az anyagok, alkatrészek lényegében a felhasználás pillanatában érkeznek, feleslegessé téve a raktározást, a folyamatos termeléshez szükséges készletek felhalmozását. (A hosszú, ám széttöredezett termelési lánc szállítási igényei által okozott rendkívüli környezetterhelés kérdéseinek tárgyalására itt most nincs módunk.)

A hosszú termelési láncokkal és a transplant-folyamatokkal összefüggésben az elmúlt években már megmutatkoztak a paradigmaváltás első jelei. Míg a termelésáttelepítés az egyes vállalat szintjén kifejezetten jövedelemnövelő hatású, az anyaország (home country) nemzetgazdasága szintjén fölöttébb káros következményekkel, jelentős munkanélküliséggel, az adóoptimalizálásból adódó adóbevétel csökkenéssel és számos egyéb nem kívánt makrogazdasági, költségvetési hatással járt együtt. Nem szólva arról, hogy gyakorta a szellemi tulajdonhoz való jogok igen mérsékelt tiszteletben tartásával a fogadó országban (host country) folytatott másolás saját magukkal szemben teremt olyan versenytársakat, amelyek nem a többé-kevésbé szabályozott nemzetközi piaci verseny vagy a WTO szabályai szerint működnek. Az egyéni szinten racionális döntések a közösség egészének szintjén irracionális következményekkel jártak. A hosszú termelési lánc és a “just in time” rendszer nem kevés kockázatot rejt magában, a láncolat bármely pontján előálló fennakadás kihatással van a folyamat egészére. Ezek a statisztikai valószínűség és a tapasztalat alapján persze némi készletezéssel mérsékelhetők. Van azonban egy merőben új elem, ami most a koronavírus-járvány idején mutatkozik meg a maga teljességében, a rezsim-kockázat, amely természetéből adódóan nem modellezhető. Ez utóbbi felerősítheti azt a folyamatot, melyet már az első két szempont is indukálhat, s amit jobb híján “replantationnek” vagy “relokációnak”, visszatelepítésnek nevezhetünk.

Nem tudni, hogy a koronavírusnak ez a ma pusztító fajtája hogyan szabadult el, azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy forrása Kína, közelebbről Vuhan, s azt is tudjuk – utólag bár -, hogy az első megbetegedést 2019 novemberében észlelték. A kínai kommunista rezsim 2020 január elején értesítette csak a WHO– t a járványról, s a korlátozó intézkedéseket is csak ezt követően vezették be, mindaddig elhallgatták a világ és saját országuk előtt is a járvány létét és veszélyeit. Mindeközben a jelentős ipari és nemzetközi kereskedelmi központként működő magyarországnyi város milliószámnyi fizikai kontaktusba került Kína és a világ minden pontjával, szétterítve a fertőzést.

A koronavírus járvány kialakulásának forrásait illetően számos bizonytalanság és feltételezés van, az azonban minden kétséget kizáróan bizonyított és egyértelmű, hogy a kínai hatóságok kezdeti dezinformációs stratégiája, a járványügyi intézkedésekkel való késlekedése drámai mértékben hozzájárult ahhoz, hogy világméretű és pusztító hatású járvány alakuljon ki. Ezen az sem változtat, hogy a járvány dimenzióinak megkésett felismerése után a kínai hatóságok – egy diktatórikus rezsim minden eszközét felhasználva – hatékonyan léptek fel a járvány terjedésének korlátozása érdekében, legalábbis a világ számára megismerhetővé tett információk szerint. Kína nem úgy viselkedett mint egy felelős világhatalom, hanem a kínai vezetés úgy reagált a járvány első szakaszában, ahogy az egy kommunista diktatúra működései mechanizmusából következik. Dezinformálással, a valóságos helyzet letagadásával, a kibeszélők bebörtönzésével stb.

A járvány eszkalálódását követő, már nem leplezhető szakaszban hozott védekezési intézkedésekből sokan – köztük Orbán – tévesen arra a következtetésre jutnak, hogy a hasonló helyzetek kezelésének legjobb, leghatékonyabb módja a diktatórikus hatalomgyakorlás. Németország a maga liberális demokráciájával ékes cáfolata ennek a tételnek. S ha az egyes európai országokban oly nagy különbségek mutatkoznak a járvány elleni intézkedések hatékonyságában, annak okát nem a politikai berendezkedés típusában, hanem a kulturális gyökerekben, különbségekben találhatjuk.

A dezinformálás, a transzparencia hiánya, a közvetlen hatalmi szempontok minden józan és felelős megfontolást felülíró volta, végsőleg az információ hiánya világméretű gazdasági válságot eredményezett.

A transzparencia és az információ hiánya – ez a közös pont a jelzálogpiaci válságban és a koronavírus okozta válságban. 

Az azonban döntő különbség, hogy míg az előző válság kiválthat paradigmaváltást, a prudenciális, hitelkezelési, pénzpiaci eszközökre stb. vonatkozó szabályozás korrigálható, a jegybanki szerepfelfogás és komptencia átalakítható – mint ahogyan az meg is történt – egy diktatórikus rezsim természeténél fogva képtelen egy ilyen paradigmaváltásra, mert azzal, mármint a transzparens működés megteremtésével, a szabad információáramlás biztosításával éppen saját lényegét tagadná meg. A transzparencia potenciális külső kontrollt is jelent éppen úgy, mint a szabad információáramlás. A rezsim hatalomgyakorlásának egyik legfontosabb eszköze az információ birtoklása, az ahhoz való hozzáférés teljes ellenőrzése, a dezinformálás.

A kínai kommunista rezsim ennek a hatalomgyakorlási rutinnak vált foglyává a járvány kezdetekor, s ez az, ami képtelenné teszi a paradigmaváltásra. 

A Bloomberg tudósítása szerint a Japán kormány 2 milliárd dollárnyi támogatást nyújt azoknak a japán vállalatoknak, amelyek Kínából visszatelepülnek Japánba, további több mint 220 millió dollárral támogatja azt is, hogy a japán cégek a kevésbé magas hozzáadott értékű termelésüket Kínából más Dél-Kelet Ázsiai országba helyezzék át. Kína Japán legjelentősebb kereskedelmi partnere, ám a Kínából származó import februárban a felére esett vissza, a kínai gyárbezárások súlyos alkatrészhiányt okoztak a Japánban működő termelővállalatoknak, amelyek közel negyven százaléka már diverzifikálni igyekszik alkatrész és alapanyag beszerzési forrásait, csökkentve a kínai kitettséget.

A japán lépés gyorsasága, intenzitása, mondhatni brutalitása mégis meglepő, kiváltképpen annak fényében, hogy a japán gazdasági kultúrában egy ilyen kormányzati program meghirdetését nem ajánlatként, hanem szinte parancsként értelmezik a nagy japán vállalatok, s már javában keresik a lehetséges relokációs helyszíneket.

Japán jelentős külföldi befektetőnek számít Kínában. A meghirdetett totális dezinvesztíció önmagában is csapás a Kínai gazdaságra. Japán példáját követhetik majd más országok. Mindennek messzemenő következményei lehetnek Kína jövőbeni világgazdasági szerepét és geopolitikai súlyát illetően is. Ezt a hatást csak erősíthetik azok a már meghozott vagy várható intézkedések akár Európában (például Németországban), akár az USA-ban, amelyek megtiltják a nemzeti vállalatokban történő kínai részesedésszerzést, gátat vetve a részvénypiaci krízist kihasználni igyekvő kínai terjeszkedésnek.

A japán kormányzati intézkedések hatása túlmutat Kínán, elsődlegesen a diktatórikus rezsimben rejlő felbecsülhetetlen és elháríthatatlan gazdasági kockázatra világít rá, s kijózanító fel- vagy éppenséggel beismerésként hat, aminek folyományaként hasonló dezinvesztíciós folyamatok indulhatnak meg más orbáni mintaországokban is. Ilyen lehet például Törökország is, amely dikatatórikus berendezkedése ellenére aligha látszik megbirkózni a koronavírus járvánnyal.

Mindezek fényében talán Matolcsy is újragondolhatná a selyemútról szőtt álmait, s Orbán is a keleti nyitás stratégiáját. 

Úgy tetszik Matolcsy nem késlekedik az újragondolással. A növekedés.hu-n minap megjelent “Szingapúr felé félúton” című írásában meg is teszi ezt. Szingapúr az orbáni és Matolcsy-féle nagyívű víziókban és kommunikációban már a 2014-es tusnádfürdői beszéd óta a mintaállamok között szerepel, most azonban Matolcsy egyenesen az “új magyar jövőkép” fókuszába helyezi azt. “Új jövőképre van szükségünk, amiben a nyugati fejlettség beérését már nem csupán nyugati, hanem ázsiai politikai, társadalmi és gazdasági megoldásokkal is segítjük.” Veszélyes mondat ez, különösen az írás utolsó részének fényében: “Szingapúr miniszterelnöke 20 évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy csak két színt kell jól használnotok a sikerhez: a hatalom és méltóság vörös, valamint a vagyon és a gazdagság arany színét. Ők jól használták mindkettőt, most rajtunk a sor.”

Szingapúr az új magyar jövőkép. Ez maga a par excellence paradigmaváltás. 

A szerző a közös pontot Szingapúr és hazánk között a földrajzi elhelyezkedésben véli fölfedezni. A globalizáció eddigi, óceáni kereskedelmi utakra alapozott, Szingapúr felemelkedését lehetővé tevő modelljét felváltja a négy nagy régió (“Amerika, Kína, Európa és India”) belső szárazföldi integrációja, s Magyarország közel kerül a szárazföldi regionális kereskedelmi utakhoz. Ez jó hír, azonban a szingapúrihoz hasonló sikerhez számos egyéb elem is szükséges, melyeket Matolcsy maga is pontos listába szed az erős, hatékony és tiszta állami működéstől a kitűnően képzett politikai és üzleti vezető rétegen, kulturális, vallási sokszínűségen, társadalmi harmónián, állandóan felfelé lépő színvonalú köszszolgáltatásokon, a politikában és a kormányzásban megvalósuló hosszútávú kiszámíthatóságon át az erős védelmi képeségig.

Tartok tőle, hogy mindezek az előfeltételek még hiányoznak. Matolcsy víziója mindazonáltal szimpatikus, végsőleg igazi, mélyreható paradigmaváltás lenne lecserélni a Deutsch Tamás, Németh Szilárd, Mészáros Lőrinc és Tiborc István által reprezentált politikai és üzleti vezető réteget, felszámolni az államilag szervezett korrupciót, újjáépíteni a lepusztított közszolgáltatásokat, az egészségügytől az oktatásügyig, helyreállítani vagy megteremteni a kulturális és vallási sokszínűséget és toleranciát, összességében véget vetni az egész orbáni rezsimnek. 

Félő azonban, hogy Orbán és Matolcsy mind ebből csak a két színt, a hatalom vörösét és a (személyes) vagyon aranyát látja.

(A szerző az ELTE ÁJK egyetemi docense)

 

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d bloggers like this: