2019-12-06

25 ÉVE NINCS VELÜNK! PÉLI TAMÁS EMLÉKEZETÉRE…

1994 november 22.-én halt meg a „festőfejedelem” (copyright by Szenty) akinek nemcsak művészete, de oktatói és közéleti tevékenysége is kiemelkedő volt. 

PETHES MÁRIA:   SZÁRNYASOLTÁR – PÉLI TAMÁSÉRT

ártézi vizek őrzik, míg egy szép napon
feltör a föld alól a szerelem. talán május lesz,
a mezőn pipacs-tűzijáték jelzi az ünnepet.
madarak torkában tűzként ég a dal.


az élet nem tűri meg a némaságot.
bú és derű összefonódik az emberek arcán,
amikor az álom hagyja szóhoz jutni a testet,
ahol te festesz: életet vagy halált.

*

fekete bástyákat emel körénk az éjszaka,
de te ajtót nyitsz a felhő-lőrések helyén,
kitódulnak a napra murális látomásaid,
eltüntetik tévedéseinket.

az űrön át hömpölyögsz elménkbe,
mint meleg gőz, ami magasra emeli
a kelő kenyeret. villám-ostorcsapásodtól
megremegnek a sudár nyárfák.

nagy barna szemeid melengetik a földet,
tekintetedben kontinensek sütkéreznek.
a széljárást szimatolják a bárányok,
hogy időben megérezzék a farkas közeledtét. 

húsvétkor átváltozol aranymadaras,
rózsadíszes évszakká, hangod elnyomja
az órarugók nyöszörgését.

**

mi az ami túléli létezésedet
a szerelem tengerszint feletti hegységében,
a ritkult légben, az aztékok elporladt
templomaiban, földrészek vándorlásában,
a hold gravitációs vonzásában, a megrögzötten
észak felé forduló iránytűben, a mélységbe veszett
hadihajók romló vastestében

mi az ami kibírja nemlétedet
a vulkánok alvó erejében, a gordiuszi csomóban,
az eget kémlelő kalászokban, rosszul kivilágított
eszmékben, bombázáskor elsötétített városokban,
a kentaurok megváltoztathatatlan magányában

***

több mindent belezsúfolsz a vakkeretbe
feszített fakuló ég vásznába, mint amire
Isten képes. megvívsz a halállal, akár
hatalmas Minotaurosszal, vérét veszed,
megiszod, hogy még erősebbé válj. 

 

megmentesz haldokló virágokat, a kihalás
szélére sodródott állatokat, elmulasztott
csókokat, részegítő illatokat, vakmerő
kalandokat és egyesíted a végtelennel.

közben mi itt szédelgünk a fölényesen
forgó földön, s te csak festesz, magadnak,
nekünk, akik látjuk, vagy látni véljük
mennyei remekműveidet. 

festesz ennek a nyomorult évszázadnak,
ami őrült gyorsasággal elfelejt dicső neveket.

Levél Péli Tamáshoz:

Kedves Tomi!

Hogy nem számolom, hány éve is mentél el közülünk, ne vedd magadra. Nem tudok rád halott művészként gondolni, nem vagyok én alkalmas arra, hogy posztumusz dicsérjelek. Mint ahogyan mai napig sem értem, hogyan szúrhattál így ki velünk, hogy kezedbe vetted azt a vacak martinis üveget és eleinte csak ízlelgetted s aztán már mennyiséget ittál belőle.  Így döntöttél, a mámort választottad a valóssággal szemben. Nagy kiszúrás ez Tomi! Mert a te eleven lényeg és a valós léted igenis kell nekem, amikor eltévedek, amikor kétségbe esek, amikor okkal vagy ok nélkül haragszom. Hallom a hangod és látom a kezed, ahogyan magyarázol nekem. Toncsika! Ne légy ilyen kis pikírt p…a! Értsd meg, hogy vannak emberek, akik utálnak minket. Na és? De sokkal többen vannak, akik szeretnek, és ez legyen előtted.”

És ez van előttem, amikor okkal vagy ok nélkül megbántódom s okkal vagy ok nélkül haragszom érte.

Drága Tomi! Zöld lódenkabátban, nagykarimájú kalapban és elegáns sálban láttalak meg. Így jöttél be hozzám a „Fehér Házba”. A kézfogásod erős volt, tekinteted szúrós. Fogást kerestél rajtam, s ha nem törekszem arra, hogy szeresselek, meg is találod ezt a fogást. Délelőtt kezdted el a történeteidet mesélni és ránk esteledett. Étlen- szomjan ültünk az irodában. Meggémberedett tagokkal hallgattalak Kádár Jánosról, aki kicsi pohárban akarta neked a konyakot adni, te megkérdezted tőle: „Kádár elvtárs! Nincs véletlenül egy fogmosó pohara? Mert ha van, én abból innám ezt az italt.” Beszéltünk Jézusról és Kőrösi Csoma Sándorról, akik szintén cigányok voltak, mert vándoroltak. Beszéltünk arról, hogy milyen ostobaság szőkének ábrázolni Jézust, aki barna volt maximum vörös, a muzsikáról, a jazzról és Dumas testőreiről. Asszonyaidról, szerelmeidről és legendás lagzikról, ahol a koszorúslányokat is asszonyaiddá tetted. Beszéltünk a konyakról, amit abban az időben én is szívesen ittam. Amikor megkérdeztem később tőled, hogy nem zavar-e, hogy alkoholt iszom a társaságodban- akkor már 7 hónapja nem ittál! – nevettél. „te kis hülye pikírt p…a testvérem! Én annyira szeretlek, hogy jól esik látni, amikor ledöntöd ezt a poharat!”. Nevetve néztél rám, simogatós tekintettel, és ismét csak meséltél. Cinka Pannáról és Dózsa Györgyről. A háborúról és a béke felelősségéről. Aztán már nem csak vendég voltál a Fehér Házban, te voltál a harmadik roma országgyűlési képviselő. Emlékszel, mennyit csavarogtunk együtt? Emlékszel, hogy hol az én, hol a te irodádban bandáztunk? Hogy mi a művészeteken kívül csak a roma világról tudtunk beszélni?

Hallom a hangod, ahogyan mondod: „Toncsika! Ne légy hülye, nem érted, hogy a gádzsók olyanok akarnak lenni, mint mi? Okosak, tehetségesek és nagyon szépek! Nézd meg magad és nézd meg XY-t” Nevettünk és visszatértünk a világot megváltó gondolatokhoz. Mi lesz a roma kultúrával, hogyan válik eladhatóvá, ha a többségi kultúra értékei sem azok már.

Emlékszem a fehér szmoking-zakódra és a szivarodra, emlékszem, ahogyan megjelentél az Indiai Köztársaság elnökének vacsoráján. Előttem van, ahogyan a konzervatív kormány államtitkára megkér téged, hogy fordíts neki. Most is látom a nevető szemed pimaszságát: „Szolgálatodra Istvánom! Milyen nyelven szeretnéd? Angolul, spanyolul, németül vagy hollandul”.  Visszaköptem a koktélom, hogy ne fulladjak meg a nevetéstől.

És a tanárképzőn tartott előadásunk, ahol a feladatunk az volt, hogy szerettessük meg a cigányságot a történelem szakosokkal. (? !!! ? – nem is értem azóta sem.) Elmondtam az ENSZ egyetemes nyilatkozatát, a kisebbségi jogokat és sok más fontos dolgot. Erőlködtem, izzadtam.  Teljes hatástalanul. Aztán jöttél te és meséltél. A lövészárokról a Don kanyarról, a lágerekről és az 56-os roma hősökről. A hangadó fiú szót kért.” Elnézést képviselő úr és Antónia! Én még ezek után sem szeretem a cigányokat.” Látom az arcod és érzem a sajátomat, az enyémbe tódul a vér a dühtől, de kajánul mosolyogsz. „Nem is kell szeretni a cigányokat fiatalember! A szép asszonyokat kell szeretni. A cigányokkal csak együtt kell élni”.  Emlékszem a meleg hálára a szívemben. Megmentetted a délutánt. Emlékszem, ahogy kijöttünk a Kazinczy utcából, és ahogyan beültünk a Kispipába. Nevettél és ismét csak pikírt p….ztál. Tudod mit? Melletted tényleg az voltam. Könnyű volt nekem ez a szerep. Mert ott voltál a sármőr- krakéler, az örök megmondó, aki minden mozdulatával feltűnést tudott kelteni.  Emlékszem az utolsó találkozónkon. Összevesztünk egy bizottsági ülésen, mert ott is pikírt p….ztál- s a többiek nagy megrökönyödésére csak annyit mondtál. „mindenkitől bocsánatot kérek, kivéve Toncsikát, aki a testvérem, s a testvérek szoktak veszekedni”. Aztán kimentél a teremből és csak az utolsó utadra emlékszem. A muzsikaszóra, ahogyan a nótádat húzzák és Daróczi Ágira, aki egy fának támaszkodva zokogott. Rám nézett és csak annyit mondott: „Eggyel kevesebben vagyunk. Hatalmas űrt érzek már most”.

Drága Tomi! Nem én érzem az űrt, mert itt vagy. Ha hiányzol, akkor a szobában lévő festményed emlékeztet arra, hogy ki is vagyok én. Ha akarom, hallom a hangod, ha akarom látom a mozdulataid.

Tudod mi hiányzik inkább? Az illatod. Néhány hónappal az utolsó utad után egy reptéri boltban szagolgattam az Aramist. Egy sem volt olyan, mint a tied. Sajnos az illatod elveszett. De a munkáid, a világod, a világlátásod, a sztorijaid velem maradtak. Ez egy ilyen barátság. Szeretettel ölellek én, bármerre is jársz. Ma iszom egy konyakot veled! Egészségünkre!

Hága Toncsi, a hisztis pikírt p…a

 

mp

Egykor aktív közéleti szereplő, aki nem képes nyugodni.... :)

View all posts by mp →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: