Helyi választások 2019: SZARVAS KOPPÁNY képviselőjelölt

Miért csinálom?

Az a percepció Magyarországon (és sok más országban is), hogy a politikusok csekély képességű naplopók, akik a rendes munka helyett mentek politikai pályára. Pedig a teljesen szociopatákat leszámítva nem viszik sokra azok, akik nem szívvel és elszántan csinálják, azért, mert valamit változtatni akarnak. Maximum valamelyik helyi önkormányzatban egy kiépített mutyihálózat langyosvizéig jutnak el, amiből közepes mértékű jólétben eléldegélnek, amíg tart a mandátumuk. Akik viszont eljutnak a polgármesterségig, vagy feljebb, azokat egészen más hajtja, mint a pénz és a kényelem. Fontos megjegyezni, hogy itt most a választott, frontpolitikusokról van szó, nem az úgymond apparatcsikokról, akik mondjuk a Fidelitasból kikerülve táskahordozók és háttéremberek lesznek. Ők is a politikában dolgoznak, profin űzve azt, de nem választott pozícióban, és a köznyelv nem is szokott politikusként tekinteni rájuk.

Az igazság az, hogy a politikusság, mint szakma, megerőltető, stresszes, és más állásokkal ellentétben itt rendszeresen újra kell állásinterjúzni, csak itt ezt választásnak hívják, és nem egy vagy két főnököd van, hanem több ezer. Erről amúgy elég alaposan ír Lenkei Gábor a „Miért nem bírjuk a politikusokat?” című könyvében. De mielőtt bárki azt hinné, hogy sajnáltatom magam, jelzem, erről szó sincs, mert aki tényleg elhivatott, annak ez egy abszolút elfogadható ár. Miért is cserébe?

Elsősorban annak tudatáért, hogy hatással vagyok a világra. Ha az ember elég jól csinálja ezt a politikának nevezett valamit, akkor azzal a biztos tudattal térhet majd egyszer végső nyugovóra, hogy ott van a kézjegye a világon. Ez pedig nagyszerű érzés. Engem személy szerint a két dolog hajt a politikában: az egyik, hogy jobb állapotban akarom hagyni a világot, mint amilyenben érkeztem bele, a másik, hogy élvezhessem a jól végzett munka feletti büszkeséget. Erre leghatékonyabban a politikán keresztül van lehetőségem, ahogy Pikó András mondta a Magyar Narancsnak: kiállhatok a térre ételt osztani, de azzal csak a felszínt kapargatom. Politikusként ezzel szemben segíthetek száz ételosztó civilnek – vagy elérhetem, hogy ne legyen szükség ételosztó civilekre!

Büszkeség és megtiszteltetés valami olyasmin dolgozni, ami egyszer a történelmet is formálhatja majd, nagyszerű érzés olyannak a részesévé lenni, ami túlmutat rajtunk. Nem csak a 8. kerületet formálhatjuk most, bár már az is önmagában iszonyat munka, hosszútávú következményekkel. A mostani önkormányzati sikerekkel azonban országszerte meggyengíthetjük a Fideszt és megágyazhatunk egy kormányváltásnak (majd talán rendszerváltásnak) 2022-re. Hiszen a közpénzjellegüket elvesztő milliárdok mellett a Fidesz hatalma helyben az önkormányzatokban gyökerezik.

Ezt a munkát helyben kell kezdeni, és én örömmel veszek részt benne. Minden egyes fidesztől elvett pozíció, minden egyes újra egyensúlyba hozott önkormányzati lap, minden egyes szabadon szavazó szegény egy-egy kivágott gyökérdarab a Fidesz hatalmából, ami már elég sokáig fonta gúzsba hazánkat. Ezért fontos az idei önkormányzati választás, és ebből a hatalmas munkából én is kiveszem a részemet tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten, Józsefváros 12. választókerületében, a Százados-negyedben.

Emellett afféle mellékprojektként nagyon jó lenne visszaadni a politikus szakma becsületét, mert akkor még több olyan tehetséges embert be lehetne vonzani a közéletbe, akik most azért tartják távol magukat a politikától, mert mocskosnak érzik. Mi a Momentumban ezért is dolgozunk. Számunkra a politikai generációváltás azt a szándékot is jelenti, hogy megújítsuk végre a közügyekhez való hozzáállást és visszaadjuk a hitet az embereknek abban, hogy van beleszólásuk a dolgokba akár helyi, akár országos szinten. Mert enélkül a hit nélkül nem lesz demokrácia, ami persze visszahat a közélethez való hozzáállásra is. Sajnos, ebből a csapdából magának kell kirántania magát a népnek, mint Münchausen bárónak, saját hajánál fogva, mi politikusok csak besegíthetünk. De ami segítséget meg lehet adni, azt meg akarok adni, és ha itt sikerül változást elérni, akkor aztán tényleg eredményes volt a feljebb említett “történelemcsinálás”.

(Ha van észrevételed, véleményed itt várunk: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks)

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai 1935.-ből KARINTHY FRIGYES és SZERB ANTAL

( Megjegyzés: Aki képes KARINTHY FRIGYES  és SZERB ANTAL közül választani… nos, az nem én vagyok! mp)

 

 KARINTHY FRIGYES

(Nem mondhatom el senkinek. Athenaeum, Bp., 1930)

Álom

Álmomban csónakon futottam
És kihajoltam
Tizenhat éves voltam
És csónakom fehér vízen szaladt
láttam egy várost a víz alatt.
És láttam erdőt a levegőben
És láttam kísértetet lepedőben.
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.

És kinyujtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam.
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt.
S acsarkodva téptem az eget
És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.

Ordítva felébredtem
Hát a mellemet martam,
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér –

Több, mint amennyit álom,
Több, mint amennyit élet,
Több, mint amennyit egy kis dal megér.

 

A költő

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd –
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.

 ( A szerző író, költő, műfordító.)

 

 

SZERB ANTAL: BUDAPESTI KALAUZ
Marslakók számára

(OFFICINA KÖNYV, 1935)

A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost…

…LÁNCHID…

…A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút be­járata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra…

…HALÁSZBÁSTYA. Giccs, de gyönyörű. Az erkélyen fogadhatja, Uram, a nép akklamációját. Széles lépcsőin nagy lassan lesétálhat a hölggyel, azt kell mondania, hogy a hölgy a királynő, uszályát harminc apród hozza rajvonalban. Ajánlom, hogy részesítse előnyben az olyan hölgyeket, akik szeretik az ilyesmit. De tartózkodjék a Jezsuita-lépcsőtől. Egyszer egy ősöm, ékszerész, elindult fel a Várba, hogy gyémántokat adjon el egy grófnak, és azóta sem jött haza. Meg vagyok győződve, hogy a Jezsuita-lépcsőn ölték meg…

…PASARÉT. Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú lilliputit és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meg­látogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dícsérgetik. Olyanok, mint az emberek.

ÓBUDA Valamikor itt lakott Izrael tizenkét törzse, a csontos Zabulonfiak és Naftali vérszegény, elefántcsontszínű ivadékai és a többiek. Itt előszobáztak, mert a németek nem engedték be őket Pestre s Budára. Azóta már beköltöztek Pestre, az Orczy-házba és máshová, sőt a legutóbbi években, vándor hajlamaikat követve, Pestről Budára költöztek. Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős, elvadult, gyönyörű pálvölgyi temető. Óbudán nem maradt zsidó, Óbudán csak Halász Gábor lakik, a remetelelkű essay-író…

…ÚJ-LIPÓTVÁROS. Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt és szégyel­te magát. De azért szép volt és messzire ki lehetett sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesék­ből és félelmekből ismertem. Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész városnegyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halavány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek…

*

…És most Isten vele, kedves kartárs. Látom, már az óráját nézi, haza kell mennie. Tiszta téli éjszaka van, Budapest felett fehéren izzanak közös ismerőseink, a csillagok. Ne felejtse el, hogy a Lant mellett egy kicsit balra kell térni és adja át üdvözletemet a Kis Medvének. Remélem, jó utazása lesz a világürön keresztül. Isten Magával.

( A szerző író, irodalomtörténész )

 

 

  (Itt beszélgethetünk: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks)

Helyi választások 2019: LÁSZLÓ IMRE polgármesterjelölt

 A polgármesterség nem hatalom, hanem szolgálat

Az önkormányzatoknak a mai gyakorlattal ellentétben – mivel az napjainkban a politikát, annak célkitűzéseit és elvárásait szolgálják ki – az adott terület polgárainak érdekeit kell, hogy képviseljék. Ezért nem szabad, hogy a polgármesteri poszt politikai tisztséggé váljon. Nem kell bonyolult értelmezésekbe bonyolódnunk, már az ÖN – KORMÁNYZAT szóösszetétel is világosan utal arra, hogy ebben az esetben egy olyan adott közösség vezetéséről kellene beszélnünk, amelyet az adott közösség által választott vezető irányít. Pontosan ezért és ennek szellemében én a mögöttem álló 6 párt (Momentum, DK, MSZP, Párbeszéd, LMP és Jobbik) támogatásával Újbuda lakosságának érdekeit kívánom megjeleníteni és szolgálni. A hatos szám ugyanakkor kizárja azt is, hogy az önkormányzat hivatalba lépő új vezetése egy adott párt irányába mutathasson jogosan kifogásolható elkötelezettséget.

A mai, szinte naponta változó világunkban érthető módon biztonságra törekszünk. Ehhez viszont egy olyan erős és aktív közösséget kell építenünk, amely képes lesz ennek nemcsak elérését, de stabilitást is biztosítani. Őszintén be kell vallani, hogy nem voltunk felkészülve az 1990-et követő gyors társadalmi, technológiai és gazdasági változásokra – ezért a biztonság megteremtése érdekében közösen kell cselekednünk. A lakossággal való beszélgetéseim során azt tapasztaltam, hogy bizony elvárják tőlünk ennek a munkának a megkezdését. Tehát egy olyan közösség létrehozására van szükség, amelyik gazdaságilag biztos alapokon áll, kiemelten kezeli a társadalmi igazságosságot és hisz a szükségszerű változások erejében. Be kell bizonyítanunk azt is, hogy a közösséget szolgáló várospolitika nem egy „úri huncutság”, hanem életünk valós, értelmes és megkerülhetetlen része.

Természetesen sok múlik a vezetésen, így a polgármesteren is, akinek alapvető feladata, hogy egy közösség érdekeit képviselje. Személyemtől nagyon távol áll, hogy valamikor azt hallhassák tőlem:”hagyjátok a dolgokat, lehetne ennél még rosszabb is”. Nem! A dolgoknak sokkal jobban kellene menniük. Miért? Mert napjainkban a megélhetés bizonytalan, a jóléti állam elérése csak délibábos ígéret maradt, az oktatás és az egészségügy romokban hever, a társadalom pedig megosztottabb, mint valaha bármikor is volt.

Tisztában vagyunk azzal, hogy Újbuda jövője nagymértékben a választott tisztségviselőktől, illetve az ő személyiségüktől függ. Én Újbudának olyan polgármestere kívánok lenni, akit nem a beszéd, hanem a cselekvés jellemez, pontosan úgy, ahogy ez egész eddigi életemben volt. Kórházigazgatóként, a fővárossal folytatott érdekérvényesítő vitáim eredményeképpen azt a Szent Imre Kórházat tudtuk létrehozni, amely Budapest egyik legjobb intézményeként, minden szempontból a beteg emberek érdekeit szolgálta. Most parlamenti képviselőségemet kívánom feladni azért, hogy ismét szűkebb hazámnak, Újbudának a szolgálatába állhassak.

Ezért a jövőben sem nézem el, hogy Újbuda jogos érdekei a háttérbe szoruljanak és az Újbudán élők hátrányára illetve pénzén, jogtalanul és erőszakosan a politika kegyeltjei juthassanak előnyökhöz. Nem lehetünk partnerek ahhoz sem, hogy  a kormánypárti média – ahogy azt teszik napjainkban és kerületünkben is – folyamatos agymosásával alaptalanul megingathassa hitüket a kerület polgárai által választott vezetőkben, miként ahhoz se, hogy emigrációba kényszerítsék Újbuda kreatív fiatalságát. Ennek a törekvésnek a sikere nagymértékben attól is függ, hogy az itt élők megelégelték-e az eddigi vezetésnek a politikát elvtelenül kiszolgáló lojalitását és  ezzel párhuzamosan a kerület önkormányzati szolgáltatásainak folyamatosan romló színvonalát.

Van-e kiút?

Ha felismerjük napjaink politikájának árnyoldalait és az abból származó veszélyeket, akkor van kiút, akkor képesek vagyunk közösen megoldani gondjainkat. Ha megszabadulunk az apátiától és döntéseinkkel részesei leszünk egy békés forradalomnak, akkor van remény, hogy nem leszünk elveszett generáció. Ne engedjük, hogy a szükséges és jogosan elvárt változások elmaradása miatt – és annak következményeként – a világ együttérzését is elveszítsük. Ezt akkor, a rendszerváltozás idején, az abban játszott pozitív szerepünk révén gyorsan megszereztük, de sajnos szinte ugyanolyan gyorsan el is vesztettük azt.

Ismerjük kerületünket, ezért tudjuk azt is, hogy hol, mikor, mire van szükség és azt hogyan csináljuk. Azért kívánunk dolgozni, hogy Újbuda is az újbudaiaké legyen, hogy vezetésünkkel a kerület a saját kezébe vehesse az irányítást.

Újbuda nem azért van nehéz helyzetben, mert lakosai kudarcot vallottak, hanem azért, mert vezetői bizonyultak elégtelennek a végrehajtandó feladatokhoz. A főváros legnagyobb lélekszámú kerületének olyan vezetőkre van szüksége, akik legalább olyan kiválóak, mint  a kerület polgárai. Eddig folyamatosan azt hallhattuk, hogy ez a kerület mennyire virágzik. Én azt mondom, hogy nem virágzik, de virágozhatna, ha lehetőségeit  kihasználta volna. Ez a kerület büszke lehetne oktatási intézményeinek színvonalára vagy kórházára, amik azért kerültek méltatlan helyzetbe, mert elvették tőlünk és olyan kevés támogatást kapnak, mint még soha.

Nem becsüljük meg környezetünket, aminek elhanyagoltsága az elmúlt években tovább növekedett és ma már napi küzdelmet kell folytatnunk a légszennyezés, a patkányok és csótányok ellen. A légszennyezettség extrém fokozódása abban is szerepet játszik, hogy évente mintegy 4.000 fővárosi lakost veszítünk el idő előtt, többet, mint a legtöbb európai fővárosban. A korábban létrehozott és működtetett betegjogi képviselet ma már paradox módon az elégedetlenség érvényesítésének jogát is akadályozza, mert nem a beteget védi, hanem a szolgáltató államot. De mégsem ez a legfőbb baj!

A legrosszabb az, hogy értelmünket és gondolkodásunk józanságát károsan befolyásoló környezetben élünk! Hozzászoktattak ahhoz bennünket, hogy ne figyeljünk egymásra, hogy ne higgyünk semmiben, hogy csak magunkkal foglalkozzunk, hogy elfogadjuk azt, miszerint ismét egy totalitárius rendszerben kell élnünk és azt, hogy mindezt megváltoztathatatlan tényként fogadjuk el.

Terveim

Csapatban gondolkodom, ahol mindenki szabadon kifejtheti az enyémtől akár eltérő véleményét is – de a közösen megszületett döntés ránk nézve már kötelező érvényű. Ugyanakkor tartózkodom a folyamatok lelassítását, adott esetben annak megállítását szolgáló felesleges központosításoktól és bürokráciától. Ez annak a vezetési módszernek felel meg, amit sikeresen alkalmaztam kórházigazgatóként, aminek hasznát és sikerességét a mindennapokban a kerület lakossága is érzékelhette. Polgármesterségem alatt nem kaphatnak teret a törekvéseikben és megnyilvánulásaikban agresszív, önző elveket valló, hirtelen meggazdagodott vállalkozói csoportok, de természetesen támogatni fogok minden olyan közösséget, akik tehetségükkel és elkötelezettségükkel segíteni kívánják a közös céljaink elérését.

Akik figyelemmel kísérték parlamenti munkámat, azok pontosan tudják, hogy felszólalásaim minden esetben a betegellátás jobbítását és az Újbudával kapcsolatos, azt sújtó anomáliák felszámolását célozták. Nem a nagypolitika sokszor áttekinthetetlen villongásai késztettek arra, hogy szót kérjek az ország Házában, hanem orvosként a beteg emberek védelme, illetve újbudaiként a kerületünkben tapasztalható, életünket megnehezítő visszásságok megszüntetésének az igénye. Azt is mondhatom, hogy a jobbítást és a közösséget szolgáló elkötelezettségemet 2001 és 2010 között már kórházigazgatóként is bizonyíthattam. Erre a tényre támaszkodva ígérhetem, hogy ahogy korábban a beteg emberek gyógyulását segítettem, most úgy kívánom szolgálni a kerület lakosságának az érdekeit.

Vitázzunk, beszélgessünk itt: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

 

 

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1934.-ből GELLÉRI ANDOR ENDRE

BARNA SÖR

( A „KIKÖTŐ” című kötetből mely az  ATHENAEUM kiadásában jelent meg, 1936.-ban)

Szerda volt. Igazi borjúpörköltes idő. Mintha a szél is egy ilyen borjúpörköltes kondérból sistergett volna elő. A hatvannyolc kassza körül elsöpörtettük Náci inassal a szemetet, szép rendet csináltattunk a lakatosokkal is s azzal bejelentettük Gruber úrnak, hogy éjjel megflóderozzuk a szekrényeit. Nácit elfuttattuk valódi kasszeli barnáért s azt mondtuk a mesternek, hogyhát most aztán jöhet a sör is. Persze, aki nem mázoló, annak megint meg kell magyarázni valamit. A kasszeli barna: festékanyag a flóderozáshoz, de hogy ebből szép lazur legyen (szóval folyadék, amit pemzlivel fölken az ember a szekrényre) sör kell. Evvel felhigítja az ember a festékport, méghozzá ha sötét diófát akar csinálni valaki, barna sör, ha világosabbat, szőke sör. Aki emlékszik még a békevilágra, az tudja, hogy voltak olyan ötvenes sörösládák. Hát a Fischertől ilyent kaptunk a munkához. Persze a lakatosok nem hagyták ezt szó nélkül. Odajött az Aleram s mondja: – Pirók úr (mert az voltam én, úr!) kocsmát nyit talán?

– Öcsém, válaszoltam néki, azt nyitok amit akarok, menj a bányába. – Eltoltam, mert ott álltunk már nagy sürögve, feltűrt ingujjal, fejünkön papírcsákóval a kasszák között. Pali keverte a kasszeli barnát és én Nácira ripakodtam, hogy fusson át a Fischerhez s hozzon nekem dugóhúzót ehhez a sok sörhöz.

Nácival együtt ment el Gruber úr is, s akkor mi kissé lehiggadva elkészítettük a haditervet Gulyással.

– De soká jön az a kölök, – mondja Pali.

– Na, hogy itt vagy végre, – mondom én, mert azt hittem, hogy a gyerek jött a dugóhúzóval. De ehelyett Mihalik volt, az a nagy szelidarcú hentes, akit még a háború kitörése előtt megütött a guta. Akkora hasa volt annak az embernek, hogy ellágyult mindenkinek a szíve, aki ránézett. S olyan vékony, sipítós hangja, mintha csak most tanulna járni. Ellenben inni s zabálni úgy tudott, akár egy ökör vagy a sertés.

Mikor belépdelt hozzánk, azt mondjuk, na mi az, te hentes? Erre ő benyúl a szívéhez s kihúz onnan egy rúd nemes szalámit. Benyúl a májához, onnan egy hosszú fehér kenyeret. S mikor ezt a kettőt mutatja, elkezd bandzsítani. – Ha melóztok, – mondja, – hát legyen mit ennetek.

Ezzel a derék cimbora elvesz valahonnan egy kis zsámolyt s arra óvatosan ráül (mert igen gyakran leszakadt alatta a szék).

Mi pedig éppen éhesek voltunk. Kettévágtuk a szalámirudat, elrepesztettük a cipót, s mivel nagy falatokban evő emberek a festők: mire Náci visszajött, már meg is ettük a nagyrészét. Nem volt a legokosabb dolog, s ha a vén Holzspach látta volna, kiköpött volna ránk. A flóderozó festő folyvást guggol, s ha a hasa dagadt, az ételtől hányingere támadhat.

Ezért is mondtam én a Pali barátomnak, hogy hát üljön le egy picit, ha már ilyen ökrök voltunk, aztán nekimehetünk úgyis, mi az nekünk, a hatvannyolc szekrény.

Dehát, hogy addig is múljon valamivel az idő, Nácival kibontattunk három flaskó sört. Ami az üvegben maradt, az volt az övé. Fínom, hideg volt a sör. S én jól ismerem a saját gyomrom működését, mert amint rácsurgott a befalt szalámira, mintha az erjedni, s jajgatni kezdett volna újabb három flaskóért. Legföljebb majd hat üveggel kevesebbet isznak meg a kasszák.

Szép csendes volt a műhely és tiszta. Emlékszem, a satuk mind szétnyitott pofával csüngtek alá a padokról. A stoszreszelők baloldalt, a simítók jobboldalt; a mosdóban pedig fejjel lefelé, vízben merítve, áztak a repedt kalapácsnyelek, hogy bedagadjanak reggelre. Még mintha a puffogós benzinmotorban is élet lett volna.

Alig jutott eddig két üveg sör fejenként ránk, meg se kottyant, s neki is indultam, hogy egy üveggel végre elkezdjem a festék higítását. De ekkor fölállt a hentes, kopasz fején csakúgy csillogott a zsír s azt kiáltja nékem: Idd ki Miska egyszerre, ha komám vagy nékem!

Erre én, de mintha nem is én lettem volna, felkapom az üveget, s mivel ha az ember sokat iszik, hát lehúnyja a szemét: lesütött pillákkal átöntöttem az italt a gégémen. S a buta hentes, akinek a sör hamar a búbjába szállt, kikap egy másik üveget, leüti a nyakát s azzal, hogy vagyok én is olyan legény, mint te, slukk, kiszopja ő is a sört. Mi sem természetesebb, hogy Pali se maradhatott hátra. A buksi Nácinak annyira tetszett a dolog, hogy folyton röhögött és mondta, igyék már Pirók úr, elmarad.

Úgy rémlett aztán, mintha harangszót hallottam volna. Mivel sokáig tartott, azt hiszem éjfélt verhetett a vén Kristóf, ki személyes jóismerősöm volt az újlaki római katolikus templomból. S úgy rémlett, hogy emberek másztak le a műhelylépcsőn s a Náci nevű inasomat valahányszor fülön akartam fogni, az csak egyre a szemembe röhögött s azzal elsíklott előlem, akárcsak a hal. Ekkor felálltam s valahogy megtaláltam az én festőtársamat, a Gulyás Palit. Azt mondtam neki, körülbelül – Te Palikám, kezdjünk el flóterozni… mert ha be voltam csippentve kissé, akkor úgy szerettem beszélni, mint a svábok.

Palinak meg tótosan ízlett ilyenkor a szó: – Az nem lehet naccságos úr kérem, csorobis Jankó?

Amint így mulatoztunk, hát éjszakai emberek jöttek le a lépcsőn. Nem voltak frakkba öltözve, de azért tisztes iparembereknek tűntek. Nevetve mondták, hogy lenéztek a műhelybe s látták, milyen szépen mulatoznak itt a festők; ők ketten tudniillik asztalosemberek s ez a hölgy a Perc kávéházból való. Ez a púpos meg úgy tud harmonikázni, mint az egyszeri királyi tanácsos.

Mi sem volt természetesebb, minthogy felültettük őket a padokra s a szívemet nagy öröm töltötte meg, mikor láttam, hogy a kávéházi hölgy rámemeli a flaskóját. Keményen odaléptem hozzá s én is felemeltem a magamét, majd a vendégeinkhez fordultam: – Ha megengedik az urak, én a hölgyet egy kicsit megcsiklandozom!

Valaki azt mondta, hogy akkor fújják el a lámpát s én meg azt kiabáltam, hogy a Náci menjen ki a műhelyből: ő még fiatal az ilyesmihez.

Aztán a hölgyet megcsiklandoztam.

Olyan édesen kacagott közben, mint a hegyiforrás, nem volt az csúnya és nem volt az vén s két fínomka ujjával kipödörte még a bajuszomat is. Ez aztán tudta a reglamát. Aztán eltávolodtam a hölgytől s összeütköztem az egyik szekrénnyel. Itt eszembe jutott valami, de gondoltam, mi az nekünk hatvannyolc szekrény, csak leülök kissé, kifújom magam, aztán nekilátok. Odafordultam az egyik asztaloshoz: – Pistukám, nincs neked egy cigarettád?… mire ő, tudva, hogy ki vagyok én a festők között, így szólt: – Parancsolj, Pirók úr…

Mire én: – Ki ez a hölgy, te komám, én szeretem ezt a hölgyet.

Mert a szívemnek nagyon is tetszett a nő éjféli kacagása s az, hogy olyan ügyesen kipederte közben a bajszomat. De mivel sötétben voltunk s amúgy is homályosan láttam, arra kértem a Pistukát, hogy vigyen oda hozzá, mert én megint ki akarom néki önteni a szívemet.

Ki is öntöttem a szívemet néki, aztán még hallottam, hogy zúg-búg a púpos ember harmonikája, mint kacag a nő hangja a homályosságban, majd habos felhők közé kerültem és szálltam, mint a madár.

Állítólag addigra Gruber úr megfogott engem a kráglimnál fogva s úgy kihajított a műhelyéből, hogy a bécsi-úti árokba estem. De én erre nem emlékszem, ebből én nem is éreztem semmit. Azt se láttam, hogy ugyanígy repült volna egyetlen jó komám, a Gulyás Pali is. De később, amikor az igen tisztelt mester úr elment, két lakatos kicipelt minket az árokból, mégpedig a szemben lévő hegyoldalra s kifektetett egy cseresznyefa alá. Mivel szinte halottaknak néztünk ki, a kis Gyuszit felküldték két-két vödör vízzel s az óvatosan végigöntött minket, hogy felüdüljünk. Lehetett úgy dél, mikor talpra emelkedtem. Azonnal visszatért az egész eszem. Felráztam Palit is amint s szétnéztünk a napsütötte tájon, olyan józanok lettünk, mint az ablaküveg. Gyorsan lementünk a Fischerhez s szombatig hitelre megvettünk ismét egy láda sört; azzal halálra is készen visszaballagtunk a műhelybe. Gruber úr csak ránknézett nagy, rettentő erejű szemével, villámok s ménykűk csatáztak a tekintetében, de látva csepegős vízzel öntözött voltunkat: elnevette magát. Aztán, hogy tartsa a tekintélyét, bevágta maga után az ajtót s elment. Mink pedig, mint a sóbálványok, nekiláttunk a munkának; nem néztünk se jobbra, se balra. Csak éreztük, hogy minden akaratunk s becsületünk megfeszül s oly villámgyorsan és annyira szépen flóderoztunk, hogy annál szebben soha máskor! Mikor eljött a hét óra, alig volt már hátra négy-öt szekrény. S akkor azt mondtam Gulyás Palinak: – Te ezeket belakkozzuk reggelig, hadd lássa az öreg, kivel van dolga. Mire Pali lecsapta a verítéket a homlokáról s csak ennyit mondott: – Az magától értetődik, Pirók úr.

Azzal nekiláttunk s aki akkor melózni látott, az sejthette, hogy nem csigától származunk. Mire eljött a reggel, mint csillogó tükör ragyogott a lakk mind a hatvannyolc kassza arcán.

Képek:    1.,  ABA- NOVÁK VILMOS: Gyárvárosi részlet

               2., BARCSAY JENŐ:  Rakodó (tanulmány)  

                                                                                                                                                           

 

ZÁDORI ZSOLT: Kút mélyén a magyar jogállam

Már év elején megjelent a World Justice Project (WJP) idei jogállamisági indexe, de valahogy a magyar helyzetet lesújtó adatokkal leíró jelentés csak júliusban keltette fel a hazai közvélemény figyelmét. Ebben lehetett némi szerepe a Magyar Helsinki Bizottság Facebook-posztjának, amely „Kút mélyén a magyar jogállam” címmel jelent meg. Most valamivel bővebben írnánk a témáról. A címhez továbbra is ragaszkodunk, azt nem bombasztikusnak szántuk, hanem tényszerűnek.

Merthogy ez a helyzet. 

A hazai politikai uborkaszezonnak épphogy csak az elején tartottunk, így az ellenzék és a kormányerő is képes volt még szokásos patronjai elpufogtatására. Előbbi a jogállam végveszélyéről beszélt, utóbbi hazugsággal és „sorosista” defetizmussal vádolta meg a nemzetközi összehasonlítás végző – egyébként az amerikai ügyvédi kamara elnöke általa alapított – tekintélyes civil szervezetet, a WJP-t. Az ellenzéknek igaza volt, a kormánynak meg nem.

Világos, nem kell minden külföldi kritikát készpénznek venni. Nem könnyű a jogállam működését és helyzetét közvélemény-kutatásokkal és statisztikákkal értékelni. De azért nem is lehetetlen. Az efféle indexek nem mindig pontosak, igen, akad bennük szubjektivitás, és, meglehet, hazánk jogállamiság tekintetében akár megelőzheti még Észak-Macedóniát, Jordániát vagy Granadát is, de a lényegen ez keveset változtat: nagy gondok vannak a magyar jogállammal, ezt már sokan régóta tudjuk. A romlásban vagy inkább rombolásban az egyik legfontosabb tényező, hogy a kormányt egyre kevésbé kötik a törvények. Indokolatlanul nagy a mozgási szabadsága a polgárokkal és az államélet más szereplőivel szemben.

A WJP a fő indexen belül azt is vizsgálta, hogy a törvények és intézmények mennyiben kötelezik a kormányt a szabálykövetésre és a tetteivel való elszámolásra. Ezen a téren, bizton állíthatjuk, katasztrofális a helyzet: 126 országból a 103. helyre rangsorolnak minket. Ebben a tekintetben Niger, Kazahsztán, Moldova és Afganisztán társaságát élvezhetjük. Már ha élveznénk.

És a WJP nem tévedhet nagyot. Honfitársaink napi élménye az, hogy a kormányra és embereire más szabályok vonatkoznak, mint a közemberekre. Mondhatjuk ezt szebben is: „a törvény szövedéke mindig felfeslik valahol”. Bizonyos körökben nincs jogi következménye hibának, gondatlanságnak, károkozásnak és bűncselekménynek, vagy annak, hogy jogerős ítéleteket nem hajtanak végre. Elharapózott az a gyakorlat is, hogy indoklást vagy már választ sem adnak a polgárnak. Napi élményünk, hogy nincs jogegyenlőség. Elios-ügyben nem indul nyomozás, bezzeg, ha a lagziban eltűnik a miniszterelnök gyerekének a mobilja, még 26 tanú (!) DNS-tesztjére is sort kerítenek – szakmai, jogi és pénzügyi korlátok nem számítanak.

Ez többnyire nem azt jelenti, bár olykor jelentheti, hogy a jogszabályok eleve a kormány számára volnának „részrehajlók”, hanem azt, hogy a kormány rendszeresen átlépheti a törvények jelentette korlátokat. Aztán majd utólag „lepapírozzák”. Vagy nem, mert nincs rá szükség. Az állam többi szereplője félrenéz vagy előzékenyen meghajlik a kormány előtt. A pálya is egyre jobban lejt felé.

Az Orbán-kormányt 2011 óta éri meg-megújuló kritika a jogállami intézmények gyengítése miatt. A kormány magyarázkodik, háborog és visszatámad. A tendenciát azonban már nem lehet eltagadni. A WJP kijózanító indexe is ennek a visszajelzése. De sok egyéb visszajelzés is érkezett nyolc év alatt. Csakhogy a kormány olyan műkorcsolyázóként viselkedik, aki a jégen esik-bukik a pontozók előtt, de fel van háborodva a levont tizedeken, merthogy „a kecses kéztartása azért van olyan jó, mint a bajnoknak, tehát csalnak, mindenki csal”. Ilyen szemérmetlen és infantilis viselkedés az is, hogy kínjában Finnország vagy Hollandia orra alá dörgöli, hogy „nektek még Alkotmánybíróságotok sincs, miről beszéltek akkor”. Nevezett országok a 3. és 5. helyen állnak a WJP jogállamisági listáján.

A hazai jogállamról az a legkevesebb, amit bizton állíthatunk, hogy rosszul áll a szénája, egyre rosszabbul.

A jogállami intézmények vezetését a kormánypárt azonnal saját jó embereivel töltötte fel. De biztos, ami biztos, belenyúlt a fékek és ellensúlyokra épülő jogállami szerkezetbe is, megszüntetett intézményeket (adatvédelmi biztos, kisebbségi biztos, zöld ombudsman, szakhatóságok stb.) vagy legyengítette hatásköreiket (pl. általános ombudsman, mindenféle önkormányzatok). Különösen az Alkotmánybíróság megszállása és legyengítése volt fájdalmas, és itt még azt a lehetőséget is elvette az emberektől, hogy közvetlenül fordulhassanak a testülethez.

Az átalakításra pedig midig lehetett jó okot találni. Hol történeti, hol uniós jogharmonizációs, hol hatékonysági indokokra, hol közérdekre, hol nemzetközi példákra hivatkozott a kormány (persze a legtöbbet „a magyar emberektől kapott egyértelmű felhatalmazásra”, azaz a kétharmadra), de a szög állandóan kibújik a zsákból. Merthogy az egyedüli valóságos indoka a változtatásoknak hatalmi természetű, a kormány túlhatalmának biztosítása, sőt a teljhatalom garantálása. Mára a kormány hegemón helyzetben van az államélet többi szereplőjével szemben. Mégis többre vágyik.

A 2018-as választás után azért még maradt néhány intézményi aktor, amelyik többet vagy kevesebbet, de megőrzött valamit autonómiájából. A tudományos élet, az akadémia és kisebb részben az egyetemek ilyenek voltak. Amputálni kellett hát őket. Ott van a sajtó is, legalábbis néhány kormányfüggetlen szereplője, őket „piaci és adminisztratív eszközökkel” lehet megrendszabályozni vagy kicsinálni. És akadnak olyan civil szervezetek is még, amelyek anyagi függetlenségük révén nem szorulnak rá arra, hogy belesimuljanak a „Nemzeti Együttműködés Rendszerébe”. Velük szemben jöttek a bürokratikus korlátok, a megfélemlítés és a gyűlöletpropaganda.

A kormány szemében a legfontosabbak azonban mégiscsak a bíróságok. Az újabb kétharmad lehetőséget kínált neki, hogy azt, ami a korábbi bírósági és igazgatási „reformokkal” nem vagy csak részben sikerült, azaz a bíróságok és az ítélkezés háziasítása, most végre megvalósulhasson. Ebben kulcsszerep hárulna az új közigazgatási bírósági rendszerre, ezek a kormány „házi bíróságai”, „új úriszékei” lehetnének. Egyelőre a kormány elhalasztotta a bevezetésüket, de nem lehetünk nyugodtak, mert velük vagy más módon, de maga alá akarja gyűrni a bíráskodást. A szándék mit sem változott.

Hogy világos legyen, a jogállami intézmények, köztük a bíróságok kivéreztetése, megszállása és domesztikálása nem valamiféle bocsánatos csíny, ami belefér a politikai küzdelembe, hanem az emberek, a polgárok kisemmizése. A rendszerváltás jogállami forradalmának nagy eredménye volt, hogy a polgár intézményes lehetőséget kapott az állammal és szerveivel szembeni vitás ügyeinek tisztességes kivizsgálására és korrekciójára. Most veszik el ezt mindannyiunktól. Ezért került a kút mélyére a magyar jogállamiság.

(A szerző a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa)

Ha van véleményed, érved , itt várunk: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai… 1933.-ból TAMÁSI ÁRON

(A szerző / 1897-1966 / Kossuth díjas író, akit leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolnak. )

Mikor az erdő ébred

(Megjelent a „Szerelmes csillag”,1922-1929 című válogatásban )

Mindennap hűvösebbre vált már az egek sírása, és fonnyadozott a fák reménye. Hallgató hálával, örömüket ölelgetve szorgosan takarodtak a népek az őszhatárról. A visszatekintő nap fényében itt is, ott is szekérre hajítva megvillant egy-egy búzakéve, mint örömet hirdető életlobbanás. A nap megcsókolta a földet, és visszakérte a világosságot, hogy gondját viselje éjszakára, és jó reggel sok örömmel visszahozza. A zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között tovarezgett a harang estéli szava: megkereste és maga köré gyűjtötte a szíveket. Aztán nyugodalmas jó éjszakát köszönt Isten a falunak.

Balla Árkó pedig, maga se tudja, hogyan, de „rossz fát tett a tűzre”, s most mélyre gyökerező keserűséggel várta a sötétséget, hogy elbujdoshasson a mai este. Akárhová elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele, kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a „kicsi haza” arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új bánatot a búza közül, ahová tenger sokat hullatott a forduló idő. Ezért megy el eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel. Csendőr szeme elől Isten szeme elé, gondját viselőitől erdőt lakókhoz, bánatot róni a fára, sasok szállását nézni, kígyót megátkozni.

A falu végén a nagy diófa már a sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki, és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a bujdosót. Messze a ciher szélén tűz lobogott, mit a lovakkal kiháló legénykék éltettek. A nyomáson, a Dakó Bálint földje felett, mint hatalmas tűzhíd libegett a lidércfény: az álmok tüze, jelezve, hogy kigyulladt az elásott pénz. A vezérlőcsillag pedig, mely réges-régen bölcsekkel barátkozott, a többinél is fényesebbre nyitott szemmel segített utat keresni a bujdosónak.

Végeszakadatlan gyűltek a gondolatok, melyek útitársul elhoztak mindenkit, akiket Árkó huszonegy esztendő alatt megszeretett. Utána vonuló szellemsereg volt ez, mit sírva vezérelt Erzsóka, a földtől az égig érő szerelmében fürösztve a bujdosót.

Így vonult az elkísérő lelkek szeretetével a Tilalmas nagyerdőig, mit nagyapjáék a szomszéd falunak adtak. A csapás bejáratánál megállott. Minden űrt betöltött a csendesség, és beláthatatlan tengerré nőtt a sötétség. Minden fény az égre menekült, és ott aranyszemekbe verődve örvendezett a megszabadulásnak. Lenn a bűnnek országa aludt, fentről üdvösséget hirdettek a csillagok, és a jó ember gondolatát vezetgették.

Balla Árkó, a bujdosó, sötétség mélyéből kiáltva lelke hűségét ígérte az erdőnek. Barátkozásra hívta, és köszöntést mondott minden benne lakónak:

– Add reám titkodat, madarak nyugvó hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igazi hitvallásom hozzád. Megcsókolom a fákat, hogy jobban nőjjenek, rájuk írom a bánatot, hogy testvérek legyünk, csak segítsd az életemet. Erdő, nyisd meg ajtódat. Altass el, és őrködjél csendességeddel.

Karjaival lombokat keresett, s ahol az első levél megszólalt, azon a helyen lenyugodott a föld ágyára.

A sötétség elaltatta, az erdő csendessége kerítést font köréje, melyen át csak az álmot eresztette. Lélek szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal átölelték egymást. Békességet, szeretetet énekeltek, és gyúlt, gyúlt köréje a tenger sok lelkes fa.

Virradatkor Istent dicsérő feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az álomországból hazatérő emberre. A bolygó fák visszatértek a helyükre, lábuk újra gyökeret vert, és elszállott mindegyikből a lélek. Az álomkirályból ismét bujdosó lett, kinek ruháján, mint ráhintett drágakövek, csillogott az ég sírása. És mindezeknek az ára volt az ébredés, mely a valóságot a bánattal összeölelve hordozta.

Csalódások végén megmosta orcáját az „Éltető-forrás” vizével, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog a föld szívéből. Bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Mikor látta, hogy Istent dicsérő békességben élnek az erdő lakói, öröm is született benne: szőkerigók egy nótára örvendeztek a feketékkel, sasok vigyáztak házasodó galambokra, mogyorótyúkok rajonkint hordozták és osztották a jókedvet, pelék és mókusok békességgel megosztoztak bükkmakkon és mogyorón.

A nap hamar az ég tetejére hágott, s lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Minden percben rövidebb lett a gondolatok útja, és reménnyel telibb a visszagondolás, mert Erzsóka valóra váltotta a búcsúmondást:

– Holnap este megcsókollak és megetetlek az „Éltető-forrás”-nál.

Kezében étellel, szívében szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. Lombok között versenyt repülve előrejöttek a vágyak, és jött utánuk falevéles úton a küldőjük. Lelkendezve, aggódással keserített szerelemmel. Lelke mélyére fektette a történetet, melynek közepéből már látta vigyorogni a gonosz akaratú halált. Minden lépésre vészkiáltásokkal futott át forró, fiatal vérén, amit máma látott:

A faluban zsandárok keresték a parancsszegő Balla Árkót. Kezükben fegyver, az élet ellensége, szemük a könyörületesség temetője, kivilágítva, szájukon idegen szó. Vallatóra fogták az egész háztájat, de nem tudta útját senki a bujdosónak.

Ölnyire állott a nyugvástól a nap. Forrás mellett ült a legény, kárászok életét ügyelte, és várta a leányocskát, ki szívében hozza neki a világ kincsét. El is jött a leányocska, s hová lépett, haldokló levelek megcsókolták a lábát – a csókzörrenés odafutott a bujdosóhoz. Öleléssel köszönt a leány, csókban hozta a ház szeretetét, és sírással kérdezte hogylétét.

– Jaj, hogy féltelek.

A zsandárok jutottak eszébe, de Árkó nyakába borulva eltakarta gondolatát.

– Melletted maradok éjjel is, nappal is. Én szeretlek féltéssel, ápolással, bánat-szeretéssel, te pedig csak beszélj arról az életről, amelyik megígérte, hogy minket magával hordoz.

A nap utolsó pillantásával látta az egymásra borulókat.

Erzsóka a hulló, elbúcsúzott levelekből ágyat vetett. Árkó nézte szótalan dicsérettel, és megesküdött a leszálló sötétnek, hogy nincs több ember a világon, csak ők ketten.

A levelek puha szavakat sugdostak a föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza. Egy-egy csillag pedig, megérkezve az ég peremére, örömmel nyitotta rájuk a szemét.

Megkezdette a szeretetük, melyre hajnal felé mind sűrűbben hullatott rá egy-egy sóhajtó levelet az elmúlás.

Világodatkor megborzadt az erdő. Csendőröket látott. A forrás felé tartottak, keresték a szerető embert, kinek szeme első nyitásra rájuk esett:

– Ó, hát idehozott az Ántikrisztus – bődült fel Árkó –, de az életemet nem hagyom.

Talpra ugrott, hogy meneküljön, de rávigyorgott a fegyver, és az ébredő erdőn végigsikoltott az élet gyalázata, a halál.

(Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/TAMASI/tamasi00243/tamasi00245_o/tamasi00245_o.html)

 

Veres Péternek  Tamási Áronhoz írt levele

(Budapesten , 1956 december 8-án, részletek)

„Kedves Áron!

Több jelből úgy érzem, hogy elégedetlen vagy elnöki működésemmel. Megvallom neked: sokszor én is.

Miért?…

…De ne elmélkedjünk, maradjunk a magunk dolgánál. Én úgy érzem, az Elnökségben nem mindig uralkodik az a teljes őszinteség, ami kívánatos volna. A túlzó javaslatok, sőt a képtelen ötletek ellen, az emberek, rajtad kívül, alig mernek felszólalni. (Legutóbb már Háy Gyula, sőt – nagy meglepetésre – Kassák Lajos is felszólalt és ez fontos jel!) Mit lehet itt tenni? Vagy mit tehetek én? Próbálom a káoszt – félretéve a saját egyéni véleményemet –, próbálom a zűrzavart egységgé formálni. Csak annyira, hogy legalább kívülről az egység látszatát adja. Ez nagyon nehéz és kínos erőlködés, egyrészt mert természetem ellen való, másrészt mert ha nem a saját véleményemet kell képviselni, akkor elveszítem a biztonságomat, és hibákat követek el, avagy éppen ostobául szólok. Én egyéni vélemények nélkül nem vagyok én, mint ahogy enélkül te se volnál Tamási Áron. Nos rettenetesen nehéz dolog nékünk és a hozzánk hasonlóknak diplomatáskodni is, de „vezérkedni” is egy magunkfajta emberekből álló gyülekezet nevében…

…Én nem hunyhatom be a szemem a fölött az egyszerű tény fölött, hogy amikor baj van, akkor az Elnökség 30 tagjából jó, ha 10–15 megjelenik. Ezt is megértem. Ismerem én is az író-természetet – részben magam is! –, ismerem azt a lelkiállapotot, amikor az ember halálos fáradsággal és lelki csömörrel azt mondja: – hagyj minden politizálást és közéleti buzgólkodást a fenébe, az írónak egyetlen igazi dolga az írás, még hős is csak ebben lehet, hacsak nem kerül a Petőfi helyzetébe, amikor természetesen helyt kell állnia még az élete árán is.

(Forrás: http://www.lato.ro/article.php/A-címzett-Tamási-Áron/263/)

 

Gond és Hitvallás 

(Részlet a Magyar Írók Szövetségének felhívásából, melyet „Az Elnökség 1956. XII. 28-i ülésén felolvasott, bizottság részéről (Németh, Illyés, Benjámin, Féja) javított és jóváhagyott határozat szövege, melyet a taggyűlés is 1956. XII. 28-án majdnem egyhangúlag fogadott el.”)

„S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó súllyal a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a nemzet jövőjének.

Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk.”

(Forrás: https://www.mek.oszk.hu/04000/04056/html/roplap/pdf/roplap1956_1034.pdf)

Beszélgetés a “kerekasztalnál”:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

Képjegyzék:  1., Ferenczy Károly: Izvora ősszel                                         2.,  Thorma János:     Őszi táj

 

 

 

dr. ÉSIK SÁNDOR: Ünnepeinkről…

Amikor felkérést kaptam arra, hogy írjak az ünnepekről, könnyű szívvel mondtam igent. Szent István, alkotmány, kenyér, nemzet, kihívások, modernvilág, hátigen. De hát ezt egy középszerű igazgatóhelyettes összehozza a tagintézmény évzárójára, ennél tán jobbat kéne írni. Ha pedig jobbat akarok, bele kéne gondolni az ünnepbe.

Belegondoltam.

Semmi.

Semmi nem jutott eszembe. Az összes nemzeti ünnepünket leginkább megúszni szeretem, és ezzel a legtöbb magyar így van. Szabit kivenni, és elhúzni a hosszú hétvégére valahova. Ilyen szempontból teljesen átlagmagyar vagyok. Szent István, a március ifjak, az aradi vértanúk helyett én is inkább valami sportot nézek. Ha lenne gyerekem, csendben drukkolnék neki, hogy bírja ki az iskolai ünnepségekkel járó drillt, és gondoskodnék róla, hogy ha véletlenül figyelt is arra, amit ott mondanak, nehogy egy szót is elhiggyen belőle.

Miért?

Mert a rendszer része vagyok én is, meg az ünnep is.

A rendszer része vagyok, függetlenül attól, hogy a rendszert sok fórumon kritizálom. Persze vannak a rendszernek nyilvánvalóbban részeként működő emberek.

A kiérdemesült professzor, aki már az előző rendszerben is jó helyen volt, a mostaniban meg a hiúságát a tudománypápai címmel elégíti ki.

A kézből etetett médiahiéna, aki parancsra bárkiről bármit megír, aztán elmegy a Fővárosi Törvényszékre kiröhögni az egészet, végül a kiadója kifizet egyhavi átlagbért kártérítésbe’ az áldozatának.

A helyettes államtitkár, aki tudja, hogy nem tart ez örökké, tehát két kézzel tömi a zsebeit, miközben a rábízott terület szétrohad.

A gázszerelő, aki pontosan tudja, hogy ő csak a királyi birtok megnevezése, mert egy európai országban mégsem illik 2019-ben patrimoniális monarchiáról beszélni.

A vidéki kormánypárti képviselő, aki élet-halál ura, de eldobható, bármikor lecserélhető, és a neki hajbókolók közül bármelyik hajlandó egy perc alatt a helyére állni.

Ők a rendszert szolgálják. 2019-ben ott tartunk, hogy aki eddig nem jött rá, hogy ez mi, és mennyire egyeztethető össze valamiféle gerinccel, annál nincs miről beszélni.

Ellenben a rendszert mi a többiek nem kiszolgáljuk, hanem túléljük, és ezáltal fenntartjuk. Akárcsak az előző, alulról felkapaszkodott, erőszakos és pragmatikus alak által fémjelzett rendszert, ezt is bonyolult személyes alkuk hálója tartja felszínen. Azért létezik, mert az alkukkal elérhető haszon és biztonság jóval nagyobb a rendszer elleni aktív küzdelem várható eredményénél.

Mindenkinek van veszítenivalója.

Mindenki két lépéssel előre gondolkozik, mindenkinek vannak bizonyos témái, amelyekről nem ír, nem beszél, mivel azzal rokonokat, barátokat sodorna veszélybe. Ez akkor is így van, ha valaki „aktív ellenzéki”. Nem csoda, hogy egyelőre életképesnek tűnő ellenzékiséggel csak a Momentum bír előállni, de hamarosan az ő tagságuk is választások előtt találja majd magát. Mindenkinek lesz egy-egy rokona-barátja állami alkalmazásban. Mindenki körül, főleg vidéken, elkezd fogyni a levegő ha „pofázik” vagy ha „ugrál”.

Az ünnep meg, legalábbis számomra valamiféle érzelem felfokozott kinyilvánítása. Egyes ünnepeken az egymás iránt érzett szeretetünket, másokon a hazaszeretetünket kellene kinyilvánítani. Én éppen ezért nem nagyon szeretem az ünnepeket, nem vagyok jó érzelemnyilvánító, ezért a karácsony például rendkívül kellemetlenül érint, amikor mosolyogva ölelgetnem-csókolgatnom kéne embereket, akiket amúgy szeretek. Nem szokásom, a szokások mégis elvárják tőlem.

De mit kezdjünk azokkal az ünnepekkel, amikor a hazát kéne szeretni? Már Kádár elvtársat se hazaszerettük, és Orbán Viktort se hazaszeretjük.

Az ünnepségen nagy ritkán megjelenik a főnök, hogy a tömeg lássa, de egyébként gondosan a létező legunalmasabb beszédeket mondó alakok csinálják. Olyan beszédek, amelyek írói a londoni 6:3 történetét is képesek lennének unalmasan elmondani. Nehogy valaki fellelkesüljön.

(A szerző ügyvéd, LLM, MBA)

Beszélgessünk?   Vitatkozzunk?    Itt a vélemény szabad: https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks

 

MP: Ferencvárosi előválasztásról – szubjektíven!

Meg kell vallanom, hogy semmi nem köt a IX.,  kerülethez és személyesen nem ismerem sem Baranyi Krisztinát, sem Jancsó Andreát. Persze én is olvastam a kerületi botrányokról, de felelősségteljes állásfoglaláshoz kevés az ismeretem.

És mégis izgalommal vártam az eredményeket, a kerületben zajló polgármesteri előválasztásról.

Hogy miért ?

Mert azt gondolom, hogy a valódi önkormányzatiságot – a maga teljességében értelmezve, ahol valóban a helyi problémákra ,  valóban helyi válaszok születnek  a valóban helyi közéletben aktív emberek által – egyre kevesebben tűzik a zászlójukra.

Pedig ha valami válasz lehet / lehetne a NER -el szemben, az a valódi helyi önkormányozás lehetőségeinek, működőképességének helyreállítása. Tudom, hogy ennek legfontosabb és legkeményebb gátjait a központi szabályozások sora emelte, a finanszírozás bűnös átszabásával, a kötelező feladatok és a hozzá tartozó vagyonelemek szükségtelen és káros centralizálásával (államosításával), a választási szabályok antidemokratikus és cinikus megváltoztatásával… és sorolhatnám a mindannyiunk által  ismert, bármely autonómiát ellehetetlenítő, azonban az autoriter berendezkedést elősegítő NER szabályokat.

De egyvalamit nem tudott a NER mégoly rafináltnak tűnő és a Vezér vad álmai iránt teljes lojalitást mutató jogász sereg sem betiltani és az a civilkurázsi.

Erre mutatnak – remélhetőleg sikeres – budapesti példákat a józsefvárosi és a ferencvárosi polgármester jelöltek. Más körülmények között, más módon váltak jelöltté.

A lényeg azonban az hogy bebizonyítják,  a civileknek nemcsak megtűrt helyük lehet azon a játéktéren melyet  –  aránytalanul nagy mértékben ural a pártpolitika.

Mindenkinek igaza van aki azt mondja, hogy kemény meccs volt.Nem akarok és nem is tudnék egyik félnek sem igazat adni, mert a részletek elégséges ismerete nélkül ennek nincs helye. Talán még ezután is lesz vitájuk… nem baj!

Hiszen arról van szó valójában, hogy a civilek, vagyis mi, a választópolgárok, együtt, mindnyájan mennyire szólhatunk bele közvetlenül azoknak a budapesti testületeknek a várható összetételébe amelyek legközvetlenebbűl fogják intézni a mindennapjaink ügyes bajos dolgait.

Nos, tegnap délután én nem Jancsó Andrea ellen szurkoltam, hanem egy olyan következetesen képviselt politikai álláspont sikeréért amely kiköveteli a civileknek a pártokkal egyenrangú lehetőségeit. Lehet ez ma még Dávid és Góliát küzdelmének látszik, de elröppentek az első parittyakövek…

Mert lássuk be a jelenleg ellenzékként működő pártok innovációs képessége, hitelessége, mozgósító képessége, de még sokszor a saját maguk által  vállalt értékeiknek megfelelő terep munka is hagy maga után némi kívánnivalót. Ezért fontos, hogy a civil szféra frissessége és az új szemléletmódja minél hamarabb, minél erősebb hatással legyen a jelenlegi ellenzék politikai elitjére.

Én  ezért szorítottam Baranyi Krisztinának, akinek álláspontja a szavazatok 72 %-val felülkerekedett. Azonban szerintem nincs vesztese ennek az előválasztásnak, ahol két tehetséges, komoly reményekre jogosító politikust ismerhetett meg, nemcsak Ferencváros!

Hölgyeim, csak így tovább!

(Véleményedet, hozzászólásodat itt várom:https://www.facebook.com/groups/762663054098897/?ref=bookmarks)

Az egykori BAUMGARTEN-DÍJ díjazottjai…1932.-ből FÜST MILÁN

(A szerző író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője.)

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. –Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.

(GIANNI STRINO olasz festő / 1953- /, Öreg)

 

MP: NO COMMENT! 2019, BUDAPEST

(Budapest önkormányzatainak jelenlegi és következő vezetői!

Mit tesztek a fizikai erőszakban is megnyilvánuló gyűlölködés ellen ellen?)

 

Rézműves Benjámin  Dániel  bejegyzése Facebook-n 2019-09-10:

Tegnap késő délután a budapesti Árkád előtt két kopasz férfi megtámadott engem, és a terhes feleségemet. Heves és agresszív hanggal kiabáltak ránk: “Mocskos arab bevándorlók vagytok, húzzál el a terhes asszonyoddal, mert csak szaporodni tudtok!!!”
Én kezemmel próbáltam védeni a mellettem remegő, síró terhes feleségemet, majd a pillanat törtrésze alatt belefejelt a szemem fölé.
Ahogy a szememhez kaptam, meghőköltem a vérnek látványától. Abszurdnak tűnt minden…
Budapesten, késő délután azért vernek meg, mert feltehetőleg arabnak nézel ki, vagy barnább a bőröd? …

A valódi tettestársakat; a gyűlöletet és félelmet sajnos nem lehet a joggal visszatartani. Az évi több száz milliárd forintból működő folytonos kormányzati gyűlölet-propaganda kinyitott egy olyan szelencét, ami a valóságra betegesen nemet mondó, önmaga szerencsétlen sorsáért folyton másokat okoló tömegnek hívunk.

Magyarország nagyon rossz útra tévedt.
A félelmekben nincs szabadság.

 

 

Egy elárult nép elmélete

Rézműves Benjámin  Dániel cikke Mérce-n 2019-04-24

A harmadik magyar köztársaság politikai elitje kevés dologban tudott konszenzusra jutni, aminek a leglátványosabb, társadalmi kimenetele a romák helyzete. A rendszerváltás óta számos elhibázott, elhamarkodott döntést lehetne felsorolni a mindenkori kormányok ellen. Vegyük górcső alá Magyarország lakosságának tíz százalékát érintő, 2010 utáni rossz döntések halmazát.

A 2010 után történő politikai elitcserétől sokan változást reméltek, de 9 év távlatából elmondható, hogy inkább negatív előjelet mutat a kormányzat hatékonysága. A ,,fülkeforradalom” erős legitimációt adott a Fidesz-KDNP-nek, ami jelentős előrelépést jelenthetett volna a roma közösségek sanyarú társadalmi, gazdasági, oktatási és egészségügyi mutatóinak megváltoztatására.

A kormány a szociális háló drasztikus leépítésével, a tankötelezettség 16 évre való leszállításával , az intézményi szinten dupla normatíváért szegregáló egyházi iskolákkal, illetve a szegregátumok fel nem számolásával konzerválja a nyomort egymillió polgárának.

A problémamegoldás helyett a problémahalogatás lett az új irány. Az EU reintegrációs pénzek nem a magyar vállalkozók, és a lehulló morzsákért harcoló cigány slepp feltőkésitésére szolgálnának, hanem arra, hogy megteremtődjenek a lehetőségek, amelyekkel az egyén változtatni tud beleszületett negatív helyzetén. Kétezertől kezdve növekedett a kapcsolati homofília, amely az azonos állásponton lévő felek egymáshoz közeledéséhez és gazdasági értelemben kvázi kizárólagos együttműködéséhez vezetett. Ezek mentén alakultak ki az olyan politikai rések, ahol a cégek nem működnek együtt a másik oldallal. A hálózatba szerveződő korrupció a közbeszerzések baráti oldalra való lepasszolása mentén jött létre, itt a vagyonos elit réteg húz hasznot.

A romák problémáiról már eposzi mértékű tanulmányok, konferenciák, stratégiák születtek, de ezeknek semmilyen ráhatása nincs a romák előrelépésére.

A kormányzati propangadában sokszor hallott „közmunkaprogram” csupán a munkanélküliség statisztikai csinosítására való, illetve a vidék Magyarországának a társadalmi refeudalizációjának a megteremtésére. Az „unortodox”, illiberális társadalompolitika képtelen a szociális hátrányok kiigazítására, sőt ennek a világnézetnek az esszenciális pontja az a libertárius érvelés, amely a hasznos versus haszontalan ember tipológiáját használja. Természetesen az orbáni illiberális felfogás ennek egy primitívebb módszerével dolgozik. Ugye jól emlékszünk Lázár János elhíresült mondatára: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”?

Paradoxnak tűnik, hogy ez a fajta szegényellenes retorika jól működik egy olyan országban, ahol a társadalom 40%-a létminimum alatt él.

Ennek politikai értelmezése az, hogy a politikai kultúrában hiányzó elem a részvételi társadalmi attitűd, ezért az állampolgár nem gyakorol kontrollt a közbeszédre. A hatalom birtokosaival szemben megnyilvánuló értékhiányos viselkedéskultúra nem eredményez közösségi problémaérzékelést, így sérül a polgárok egyéni autonómiájuknak az érvényesítési lehetősége, illetve védtelenebbé válnak a hatalom manipulációjával szemben.

A magyarországi romáknak ebből a szempontból hatványozottabban sérül mind a közösségi, mind a személyes önállósága, mert a gyűlöletpolitikának egyrészt tárgyai, másrészt a büntetés-végrehajtásban való felülreprezentáltságuk miatt visszacsatolásai is.

Némely extrém jobboldali politikai csoportosulások így tudják a „cigánybűnözés” kriminalisztikai-kommunikációs panelét erős demagógiába ágyazva politikai profittá alakítani (ld.: 2009-2015 között Jobbik, 2018-tól Mi Hazánk Mozgalom).

De a Fidesz-KDNP sem szerénykedik, ha a választóinak kell bizonyítania a cigányellenességét.

Nem olyan régen Kormosné Szombati Márta szolnoki fideszes önkormányzati képviselő arról beszélt, hogy a romák törzsi életmódjuk miatt képtelenek az integrációra, vagy Pócs János országgyűlési képviselő „kazánban a cigány” videóját is felhozhatjuk, amelyek alapján a józanabb polgároknál ők inkább minősülnek erkölcsi hulláknak, mintsem a morális minimumot tisztelő köztisztviselőknek.

Elmondható, hogy a politikai elit és a cigányok rendszerképeben számos olyan változó hiányzik, amely a rendszer mozdulatlanságát az inkluzivitás irányába tudná mozdítani. Ilyen esetekben kell a szociológiához fordulni, hiszen a miértekre és hogyanokra választ tud adni.

A hiányzó változók közül az egyik az oktatás szakmai differenciálatlansága, hiszen a cigány gyerekek szociális hátrányait az SNI (sajátos nevelési igény) eszközrendszerével reagálja le, így elveszi az esélyt a roma gyerekektől a mobilizációra. Az oktatási rendszer impotens működése viszont nem csak a roma diákok elé állít akadályokat, hanem alapvetően a társadalom alsóbb osztályaiban élő családok gyerekei elé is, aminek a következményeit hamarosan tapasztalni fogjuk a gazdaság és a társadalom predikatív viszonyában.

Egyre többen zuhannak ki funkcionális analfabétaként az oktatási rendszerből, és hacsak nem Európa összeszerelő üzemévé válása hazánk középtavú célja, akkor egyre sürgetőbbé válik az oktatás újragondolása.

A másik hiányzó változó pedig a társadalmi szolidaritás, a kölcsönös társadalmi függőség, hiszen ezek hiánya teszi a romaproblémát társadalmi-strukturális kérdéssé, amit lehet az újraelosztás, vagy éppen egy erősebb szociális háló kiépítésével kezelni.

Az egyik használható modell a probléma megértésének kibontásához V.W. Turner angol antropológus koncepciója. Turner funkcionális osztályokból indul ki, így négy kategóriát állít fel:

  1. felül lévők-privilegizáltak: a hatalom birtokosai.
  2. belül lévők-integráltak: dolgozók.
  3. küszöbkategória-liminálisok : akik kint is, bent is vannak (értelmiségiek).
  4. kivül lévők: akik a peremre szorultak.

Ebben a modellben Magyarország 40%-a a ,,kívül lévők” csoportjában helyezkedik el, amit súlyosbít, hogy a társadalomban a folyamatok körkörösen zárulnak, így a zárt társadalom autarkiája gátat szab az erőforrások egyenlő elosztásának.

Úgy vélem, hogy a cigány-, és szegényellenességet egyik részben fenntartó, rosszul működő újraelosztási rendszer mellett ugyanennyire fontos az a társadalomszervező elv, amely nálunk Magyarországon zsákutcára futott: a nacionalizmus. A nemzet polgári fogalma radikálisan különbözik a feudális nemzettől: a Fidesz ,,nemzet-koncepciója„ inkább mutat hasonlóságot a feudalizmushoz kötött értelmezéssel, mint a polgárival.

Kelet-Közép Európa egyik sarkalatos problémája, hogy hiányoznak a polgári együttműködést elősegítő és a szélsőséges egyenlőtlenséget mérsékelni képes források.

Az integrációhoz ugyanis nem elég a piacgazdaság kiépülése – a társadalmi csoportérdekek artikulálásának lehetősége, az ehhez érdemes csatornák biztosítása, a többpártrendszerre épülő demokrácia is szükséges elemek.

A társadalmi szolidaritás pedig a szélsőséges vagyoni osztályokra való szétszakadás megállítása miatt fontos. A szolidaritás kialakulását akár kényszerből is megvalósíthatják az eltérő egzisztenciális helyzetben lévő társadalmi csoportok, ámbár a hosszútávú érdekek által vezérelt, konszenzusos együttműködés a legkívánatosabb formája. Az egymásra utaltság, az úgynevezett mechanikus szolidaritás elsősorban a családokra jellemző, de ezek a kölcsönös segítségnyújtások ki kell, hogy terjedjenek, ha mást nem, a szűkebb lakóhelyi közösségekre, így kialakítva egy közösségi normát.

Három évtizeddel ezelőtt volt a „rendszerváltás”. Ez a feladat már akkor is világos volt. A társadalom jelentős része nem akarta tudomásul venni a feladat nagyságát, hinni akart a csodában, amely egyszer csak megteremti majd a „nyugat-európai szintű” életet: a politika hozzá is fogott, de valahol a közepén megállt. Megvalósult a politikai átalakulás, megvalósult kereteit tekintve a gazdasági transzformáció, de társadalmi-kulturális értelemben maradt a régi, elavult szerkezet és nem valósultak meg a nagy társadalmi mechanizmusok reformjai. Ezek nélkül azonban sem a társadalom, sem a gazdaság nem tud megújulni.

A kérdés nyitott: megújulunk a jövő sikeréért, vagy megalkuszunk a múltunk rabjaként? 

( A szerző szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója. Főbb érdeklődései: kisebbségpolitika, roma politikai reprezentáció, társadalmi interszekcionalitás.)

Kiváncsi vagy mások véleményére, vagy neked van javaslatod , véleményed? Itt beszélgethetünk:  https://www.facebook.com/groups/762663054098897/